a koregráfia volt az egyik pozitívuma a darabnak
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
A történetet talán senkinek nem kell bemutatni, de nem árt, ha összefoglaljuk. Claude Bukowski (Kiss Attila) New Yorkba érkezik, ugyanis megkapta a behívóját, így be kell vonulni a seregbe, hogy Vietnámba vigyék. Útbaigazítást kér George Bergertől (Balázs Attila) és barátaitól, végül velük marad két napig, ők pedig bevezetik a saját világukba, a ’60-as évek hippivilágába, ahol nyíltan beszélnek a szexualitásról, a drogokról, a háborúellenességről, és ami a legfontosabb: a szabadságról.
Kezdem mindjárt a pozitívumokkal, azokból van ugyanis a kevesebb: a tószínpadra varázsolt koreográfia magával ragadó volt, ahogy a minimalista díszlet is, amelyről kapásból egy börtönre asszociáltunk, de egyszerre volt könyvtár és park is. A gond az, hogy az előadás jó részének részletezése véget is ért.
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
Életemben először láttam a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színházat, így nincs viszonyítási alapom, de az volt az ember érzése, hogy első alkalommal együtt játszó, amatőr színészeket lát a színpadon. Természetesen eszem ágában sincs Treat Williams vagy John Savage kvalitásaihoz mérni a fellépő színészeket, de egy-egy alakítás már a kínosság határát súrolta. Nem sikerült levetkőzni a manírokat – esetleg túl sok volt belőlük – így semmiféle hatást nem váltott ki a színészi játék, a hippik lazasága pedig teljesen elveszett.
Azon hamar túltettem magam, hogy a musical betétdalait a magyar fordítás szerint fogják énekelni, de az énekhangokkal sem volt minden rendben. Tiszta szólamokat csak elvétve lehetett hallani, általában csak a kórussal együtt énekelt részek voltak valamennyire élvezhetőek. Sehol nem volt a várva várt borzongás, öröm vagy bánat, ahogy az eredeti számok alatt, csak az érzés, hogy legyen már vége.
Hatalmas csalódás volt a temesvári színház előadása, olyan volt az egész, mint egy sebtében színpadra állított munka, amelybe tizedannyi energiát sem fektettek, mint amit megérdemelt volna az alapanyag. Remélem, hogy egyszer láthatok egy méltó feldolgozást a Hairről, de talán úgy a legjobb, ha megmaradok a filmnél. Az előadásról annyi jut eszembe végszónak, amit az egyik számban énekelték: „Nem kaptam szívet, nem kaptam lelket”.
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
