Kísérletezett a Harag György Társulat a Shakespeare fesztiválon
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
Félórás csúszással álltak színpadra a Szatmárnémetiből érkezett művészek vasárnap este. A kezdésig teljesen besötétedett, ami javára vált az előadásnak, a kellemesnél kicsit alacsonyabb hőmérséklet azonban épp ellenkezőleg, hisz már a szünetben sokakat hazazavart.
A Harag György Társulat tavaly mutatta be Benedek Zsolt új Shakespeare-fordítására épített darabját, a Tévedések vígjátékát a hagyományostól kicsit eltérő előadásmódban. A teátrum honlapjáról kiderül, a rangos romániai rendezőnek, Bocsárdi Lászlónak ez az első szatmári munkája, egyfajta kísérlet, ami kockázatot is jelentett. A társulat képességeinek ismeretlensége ugyanis számos problémát előhívhatott, amiként ez be is következett.
Shakespeare alaptörténetét bizonyára minden színházba járó és irodalomkedvelő ismeri, ezért (és a terjedelmi korlátok miatt) ennek részletezésétől eltekintek. Az sem titok, hogy a tévedés, amely életben tartja a darabot, egyértelműen Shakespeare zsenialitásának köszönhető. Bravúros megoldásait még egyetlen színműíró sem tudta túlszárnyalni, pedig a működése óta eltelt jó pár évszázad. Annyira életképesek és kimagaslók, hogy bárhol bármikor önmagukban is megállják a helyüket, nem szükséges hozzá sem díszlet, sem jelmez. Amennyiben viszont színre kerülnek, és így előszóhoz, előadókhoz kötöttek, elkerülhetetlen a színészi teljesítmény. Az a feltétel, az az egyetlen egy, ami a vasárnapi előadásból hiányzott.
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
A tószínpadon tapasztalt lendületlenség, a rengeteg álló, bekövesedett helyzet képtelennek bizonyult fenntartani a jövőbe tekintő rendezést. Néhány kivételtől eltekintve a szereplők nem tudtak azonosulni szerepeikkel, nem lelkesedtek azért a feladatért, amit rájuk biztak, inkább megrögzötten ragaszkodtak szokásos manírjaikhoz, és nemhogy kiléptek volna régi önmagukból, inkább halmozták, mélyítették a holtpontokat. A vígjáték inkább kínjátékká vált ettől, és számos olyan pillanatot generált, amikor csak azt az egyet akartuk, hogy végre legyen vége.
Csapatjátékot és összjátékot ezúttal nem kaptunk. A szájak nem nyíltak ki rendesen, a szemek nem nedvesedtek be az átéléstől, a sírás nem járt könnyel, és a düh sem tombolta ki magát. Egyetlen percig sem hittük el, hogy amit látunk, az a valóság. Hogy ilyesmi is megtörténhet a fesztiválon. Volt persze olyan jelenlévője is a társulatnak, aki vitte, cipelte, vonszolta volna magával a többieket, de sajnos ehhez sem volt elegendő energia, a semmiből mindig előbukkant egy akadály, amelybe mindenki belebukott. A lábak belefáradtak a teherviselésbe, a testek összeomlottak.
Úgy tűnik, a Harag György Társulat nem nőtt még fel a kortárs darabokhoz, nincs meg hozzá a kellő gyakorlata és rafinériája. A kortárs vígjátékhoz sajnos egyáltalán. Nem vált be az a próbálkozás sem, hogy a modernséget majd megalapozza a minimalizmus, a dekoráció teljes hiánya (érdekes, mert a produkciónak díszlettervezője és díszlettervező asszisztense is van!), az utcai szerelés, amely megragadt a klasszikus újraértelmezések szintjén, nem lett eléggé bátor, sem sokkoló, sem mai, sem stílusos, és az átírt, közérthetőbbé szerkesztett szöveg sem érte el azt a szintet, hogy a hiányokból fakadó hibákat elsimítsa, észrevétlenné tegye. A reneszánsz, a barokk és a mai köznyelv között lavírozó sor- és gondolatfüzér a sikertelen összefonódást képviselte. Furán hatott, hogy a jelen alvilági emberei kacifántos és finomkodó körmondatokban fogalmaznak, ám itt-ott még ez is elfogadható lehetett volna, ha akad, aki hitelesen elő tudja adni.
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
A szatmárnémeti magyar színház Tévedések vígjátéka című előadása másfél év után is kiforratlan, és ha ennyi idő alatt nem történt vele semmi jó, akkor már nem is fog. Mindezt messziről láttuk, és talán ez is nehezítette a tisztánlátást, mert a színpadra felkerült még egy színpad, egy kisebb méretű pódium, valószínűleg az egyedi megvilágítást biztosító reflektorok helyigénye miatt, ami inkább rontott, mint javított a katarzis lehetőségén. A játék egésze elveszett egy távoli ajándékdobozban, elhalványult az elérhetetlen messzeségben. Néztük a tavon zajló műhelygyakorlatot, a szúnyogháló mögötti stúdiót, mint a tévét, amelynek képernyőjén bolhák ugrálnak. Az ember ilyenkor azt teszi, hogy kikapcsolja a készüléket.
Köszönjük a varázslatos szöveget, köszönjük a rendezést. Valami azért elindult északon, aminek örülünk, a folytatáshoz pedig sok sikert kívánunk.
