Keresés


csak pontos egyezésekre
Keresés: oldalakon dokumentumokban, lapszámokban
Archívum
Gyulai Hírlap Archívum

Gyulai Hírlap - A balladaíró Arany

Összes cikk - fent (max 996px)
  A  A  A 
GYULAI HÍRLAP • Fodor GyörgyKULTÚRA • 2017. június 16. 11:00
A balladaíró Arany
Dr. Nyilasy Balázs tartott előadást a városi könyvtárban

Dr. Nyilasy Balázs, a Károli Gáspár Református Egyetem egyetemi tanára a 200 éve született Arany János balladáiról tartott előadást a 88. Ünnepi Könyvhéten a Mogyoróssy János Városi Könyvtárban.

dr. nyilasy balázs

Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba

Régen tapasztalt, valóban egyetemi szintű, hibátlan logikájú mondatokat, pontos idézeteket hallhattunk a témáról, amely tökéletesen lefedte a középiskolás érettségizők Arany-tételét. Kiderült számunkra, hogy Arany Jánosnak az egész európai horizonton mérve van kultikus jelentősége! Nagy László, a Gyulai Arany János Művelődési Egyesület elnöke mindezt – az előadást keretbe foglalva – megerősítette.

A ballada először még műformaként fordul elő a középiskolás tananyagban Villonnál (XV. sz.), de műfajként a XVIII. század második felétől vált egyre népszerűbbé. Az első műballadát, ahol már műfajként jelenik meg a ballada jelentése, Gottfried August Bürger írta 1773-ban (Lenore). A németeknél Goethe, Schiller és Uhland, az angoloknál William Morris, a spanyoloknál Garcia Lorca, nálunk a 19. században elsőként a történelmi balladák váltak népszerűvé. Kölcsey (Róza, 1814), majd Vörösmarty, Czuczor, Kisfaludy, Garay János, de legfőképp Arany, a 20. században pedig Sinka István emelték világirodalmi szintre a műballada műfaját. A debreceni iskolából származó Nyilasy 2011-ben közölt monográfiát Arany balladáiról, de mesterének Imre László professzor 1988-as munkáját tekintette, szemben a Németh G. Béla-féle Arany-epika felfogással.

Az előadás során az Arany saját korában, 1865-ben, Greguss Ágost által megírt A balladáról című könyv megállapításai mentén haladtunk, miszerint a ballada nem más, mint „tragédia dalban elbeszélve”. A műfaj tehát ötvözi a három irodalmi műnemet. Nagyon erős késztetés és elementáris tehetség szükséges ahhoz, hogy valaki a nyelvi eszközök teherbíró képességének maximális kihasználásával balladát írjon. Igazat kell adni Barta János – szintén a debreceni iskolához tartozó egykori professzor – kijelentésének: „A nyelvi elemek minimumával érni el a hatás maximumát”. Így váltak a ballada kellékeivé fokozatosan a balladai homály, a jelenetteremtő erő, az archetipizálás, a topikusság, a képszerűség és a bravúros rímeléstechnika.

 

 

Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba

Aranyról szokás úgy beszélni, mint a „ballada Shakespeare”-jéről. Riedl Frigyes tanár úr is megállapította, hogy azért keletkezett ennyi remekmű, mert egy nagy tehetség megtalálta a tehetségének leginkább megfelelő műfajt és tárgyat. A népszerűséget jelzi, hogy a Kisfaludy Társaság egymás után három évben (1837, 1838, 1839) balladaíró-pályázatot hirdetett meg. Arany egész életében meghatározó volt a műfaj, balladaíró korszakait három szakaszra oszthatjuk. Az elsőt (1846–1850) változatos tematika jellemzi (A varró leányok, A méh románca, Szőke Panni, Rákócziné, A honvéd özvegye). A második korszak (1852–1857) alkotásai a nagykőrösi években születtek (Rozgonyiné, Török Bálint, V. László, Ágnes asszony, Bor vitéz, Szondi két apródja). A harmadik korszakban (1877) születtek a margitszigeti Őszikék balladái (Tengeri-hántás, Vörös Rébék, Tetemre hívás, Híd-avatás). A balladák csoportosítását tematikusan is elvégezte professzor úr. Az első csoportba tartoznak a népi vagy alföldi balladák, amelyek mélylélektani elemzést mutatnak a bűn és bűnhődés tárgykörében (Ágnes asszony), a skót, illetve székely népballadák által ihletett történetek (Vörös Rébék). A második csoportba sorolhatók a drámai balladák, amelyek középpontjában egy jelenetsor áll, ezek sokszor párbeszédes formában megírt, tömör művek (Tetemre hívás, V. László). A harmadik csoport a históriás éneket imitáló, katarktikus, patetikus balladáké (Török Bálint, Szondi két apródja). A negyedik csoportba a derűs színezetű románcos balladák (Rákócziné) tartoznak, az ötödikbe a romantikus kísértetballadák (Híd-avatás), míg a hatodikba az anekdotikus balladák (A méh románca, Pázmán lovag).

Arany élete során mintegy 25-30 balladát írt, amelyek nagy része koránt sem homogén a nyelvezet, a kompozíció, az emberszemlélet, a jelképek, az erkölcsi és történelemszemlélet, a verselés vagy éppen a légkör tekintetében. A legértékesebb összegzést Imre László adta: „Arany nem annak révén alkotott maradandót a balladában, mintha valami végleges, klasszikus változatot dolgozott volna ki, hanem azért, mert a népballada, a Shakespeare-tragédia, a történelmi kisepika, a románc, a romantikus költői alakzatok és az anekdota műfaji indításait a Goethe-, Schiller-féle német műballada, valamint a skót, magyar és székely népballada ismeretéből merített általánosabb balladaképlettel elegyítette, s ezáltal nemcsak egyedi, csakugyan világirodalmi mércével mérve is eredeti műalkatot munkált ki, hanem ezen belül az eltérő variánsok sokaságával tudott igazodni a kor kihívásaihoz, belső késztéseihez és művészi, költői törekvéseihez.”

Kosztolányi pedig a következőt írta Aranyról: „Hős volt, mert a nép nyelvét olyan magasra emelte, mint senki a világirodalomban”. Értékelését tehát semmiképpen sem érdemes lezárni, hiszen idén halmozottan érdekes kultúrtörténeti adalékokra számíthatunk a bicentenárium kapcsán.

 

 

Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba

 

Összes cikk - lent (max 996px)
+
+
+
+
+
+
+
+
+
A rovat friss cikkei
A Gyulai Hírlap legfrissebb cikkei
Cikkek keresése az online archívumban
Bannerfelhő (max 165px)