László Ákos és Párducz László
Fotó: Gyulai Hírlap
Az az ember, aki eljött ide, hozzánk, Gyulára, Kádár Tibor és Feszt László tanítványa, László Ákos grafikusművész. A rendkívül sokszínű és sokoldalú, mindenkit ismerő, mindenkivel jó kapcsolatban lévő művész a Körös-parti Párizsból, Nagyváradról költözött Debrecenbe. Műveiben a debreceni identitástudat ötvöződik a házak, lovak, asszonyok áramlásával és lüktetésével egybekötve.
Ő az, akit azok közé a művészek közé sorolhatunk, akik igazán ismerik a magyar- és világirodalmat. A megrajzolt vonalak által olyan variációkat fejez ki művein keresztül, amelyek a képekre írt idézetek, versek által válnak teljessé. László Ákost a „Szerelmem Debrecen” kiállításon ismertem meg. Mindez sok évvel ezelőtt történt a Debreceni Orvostudományi Egyetem Elméleti tömbjének aulájában rendezett kiállításon.
Ez volt az a kiállítás, amelyet mintegy másfél órányi sokkhatást követően, csak feleségem kérésére tudtam otthagyni. Azóta, ha csak tehetem, a debreceni látogatásaim során betérek László Ákos művészbarátomhoz. Minden egyes alkalomkor kapok Tőle egy verset, idézetet vagy novellarészletet... Csodálatos ajándékok ezek. Ezen dolgok által menekülök bele az általa megnyilvánuló debreceniségbe. Olyan vagyok, mint Debrecen homokjába ültetett szívós akác, mert a lelkem soha, de soha nem fogja megszokni az átültetést.
Nekem, tanulmányaim befejezése után, Debrecen elhagyása soha nem jelentette az elszakadást, mert a mai napig visszajárok a kálvinista Rómába. A mi találkozásunk szükségszerű volt. Életem délibábosodását érezhetem rajzai által... Azt, amit Debrecen indukált bennem: a reformáció örökségét, amit a mai napig csak ettől a várostól kaptam/kaptunk.
Nézzünk a képekre, fedezzük fel közösen az alázatosságot, a tiszteletet a „Végzet”, a „Sors”, a földönkívüli „Akarat” iránt. Az „örök szerelemben” láthatjuk azt az akaratot, amely az eggyé vagy semmivé ölelő végtelen Istenségben nyilvánul meg, amikor a nézeteket még nem látjuk elveszni, amikor azok az eszmei arányok a végletek közt szabadon léteznek. Vonalai által érezhető az az összetartó erő, amit mindenki a saját, örök szerelmében próbál érezni, akarva vagy nem akarva az önpusztítás végkövetkeztetéseit.
A vonalak által kifejezett variációkban sokszor úgy látható az elmúlás ténye, amint azt László Ákos elképzelte. Ekkor a lelkünk elvegyül az anyaggal, amiből származhat jó, és származhat rossz is a mindenkori viszonyok között... A mi jó és rossz világunkban... S minél tovább tart a küldtetésünk, annál nehezebben és tovább vagyunk elkötelezve a tulajdon lényünkből az önmagunkat sem kímélő ösztönök és indulatok kényszere által formált világba.
László Ákos grafikáiban megjelenő kéjsóvár cselekedetekben létezik egy feljebb és beljebb. Ez az, ami bennünk is megjelenhet, mint az ember és Isten közötti történet. A történet – a mi életünk története, bennünk ég el, és a végén egy foltot hagyunk, elporladunk, mint a homok. László Ákos nemcsak érzi, hanem tudja is azt, amikor egy-egy művét száz és száz formában, mégis különbözőként jeleníti meg!
Ahogy Ő mondja: „Teszem ezt úgy, hogy belenyúlok egy kicsit színnel, vagy akár egy vonal megerősítésével.” A Művész Úr szó szerint „úr” ebben az itt felejtett világban. Nagyvárad, Budapest, Auschwitz ötvözetei adják a képek formáját, azaz azt az erőt, és azt a meggyőződést, amelyek mögött megjelenik László Ákos mélységes humanizmusa. Képein, mint a szerelemben, csodaként élhetjük meg a területeket, amikor felfedezzük a másikban azt a kis részt, amit elképzelünk magunknak. Mert mi mindig másként éljük át azt, amit elképzelünk, mert művei olyanok, hogy soha nem lehetnek ugyanazok.
Senki sem tudhatja, hogy mit vesztett egy találkozásban, egy szerelemben, mint a képeiben, amikor megjelenik a debreceni, a bácskai, a gyulai „Madonna”. Más és más forma, más és más „Madonna”, mint az életünkben megjelenő más és más nőben kifejeződésre jutó „formák csodálatos varázsa, kövülete és istengondolata”. Az, amikor megtaláljuk lényünk másik felét, akit mindig a nőben keressük.
Ismerjük Platon mítoszát: az emberek az ősidőkben kétarcú, négykezű, négylábú lények voltak, és az istenek – félve az erejüktől – kettévágták őket. Így keletkezett a férfi és a nő. S az emberek azóta a levágott másik felüket keresik. Így az istenek már nem félnek tőlük, mert az embereket ez foglalja le, ezzel a kereséssel vannak elfoglalva. László Ákos képeiben Platon mítosza a vágy, a keresés, a „Madonnák” által jut kifejeződésre.
Belső és örök igazságok ezek. Ezeket érzem, ezeket kaptam én László Ákostól. Nem tudom pontosan kifejezni, amit érzek, ezért vagy hallgatok, vagy azt mondom, amit mindenki mond. Így remélem, hogy megértenek.
A szöveg László Ákos grafikusművész április 27-i kiállításmegnyitóján hangzott el a gyulai Erkel Ferenc Művelődési Központban.
