a hazudni tudni kell! című előadás a gyulai művelődési ház színháztermében
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
Habkönnyű vígjátékkal kedveskedett a gyulai közönségnek március 9-én a Turay Ida Színház társulata. Nem hazudunk, amikor kijelentjük: a közönség jól szórakozott, és ez a lényeg.
Nem bocsátkozunk részletekbe azt illetően, miről szólt a Gyulára is elhozott Hazudni tudni kell! című vígjáték, hisz aki valóban kíváncsi volt a darabra, ott volt a csütörtök esti előadáson. Mondhatnók, elég sokan meg is jelentek, közel félezren. És mindnyájan jól szórakoztak.
Felvetődik tehát a kérdés, mit tud annyira jól a két világháború közti korszak színműirodalma, hogy közel három órán át képes távol tartani az izgalmas mobilapplikációktól az izgatott modern embert? A darab ugyanis a 20. század első évtizedeinek látszólag mézédes világát idézi fel, az akkori társadalom ma már banálisnak számító, elcsépeltnek tűnő poénjait tolmácsolja. Valószínűleg tudatos döntés volt a budapesti teátrum részéről, hogy a szöveget nem íratta át korunk nyelvére, s a díszlettel, a kosztümökkel és a játékmodorral sem idomult hozzá a 21. századi minimalizmushoz. Amit csütörtök este láttunk a művelődési házban, semmiben sem különbözött attól, amin a száz évvel előttünk élők mosolyogtak a párizsi színházakban. Idősíkokon átlépve (most az egyszer) belebújhattunk a bőrükbe, velük együtt nevethettünk azon, hogy Suzy Flute színművésznő előrehaladott kora ellenére még mindig fiatal leányzóként rázza a ronygot, a nem éppen csitri szobalány nagyobb jelentőséget tulajdonít magának a kelleténél, ezért pofátlanul becsapja, átveri a munkaadóját. Kuncoghattunk azon is, hogy az éttermet, ahol nagy lebukás és leleplezés történik, Csacska Macskának hívják (persze csak a magyar fordításban), hogy a menynek való egy bohókásan jópofa-jóforma szöszi, s természetesen azon is heherészhettünk, hogy a kisasszony édesapja pont az ő édesanyját csalja meg a parókás dívával, amiből aztán egész bonyodalom kerekedik. És ott van még a törött kínai vázába kapaszkodó engedelmes kisfiú is, aki persze már nagyfiú, hisz nősülni készül, és akin most mi is röhögtünk, éppúgy mulattunk, mint a párizsi kabarék hajdani bérletesei.
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
Mindenesetre elgondolkodtató, s egyáltalán nem vicces, hogy a habkönnyű, semmitmondó, paneles vígjátékoknak van még ennyi erejük a jelenben. És ha tényleg ez az a műfaj, amely vidámmá tesz, amitől kisimulnak a ráncaink, akkor miért élünk másképpen, szemöldökráncolósan, állandó harci készültségben, nem pedig így? Ez itt a kérdés.
A darabot a Georges Berr-Louis Verneuil szerzőpáros fogalmazta meg, és mivel Gyulán átütő sikert arattak, érdemes néhány szót ejteni róluk. A két francia többször dolgozott eredményesen együtt, és nem csupán színműíróként, hanem a filmes szakmában is. Ám ez egyáltalán nem meglepő, hisz a mozgókép-gyártás rohamos fejlődése az összes képzőművészt, tollforgatót és fényképészt feladatok elé állította abban az időszakban. Nem véletlen, hogy mindazok a művek, amelyek kikerültek műhelyeikből, a filmvásznon is szépen mutattak. Verneuil például rengeteg filmadaptációban vett részt a harmincas, negyvenes években, de ugyanez Berr-ről is elmondható, aki nem csupán a zseniális René Clair mellett tűnik fel szcenográfusként, hanem még játszott is, így 1910-ben a Figaró című filmben. Ebbe a körbe kerül be fordítóként Mihály István kabaréíró, a budapesti Royal Orfeum egykori művészeti igazgatója. Ő az 1920-as évek közepén kezdett mozival foglalkozni, főként külföldi némafilmeket magyarított, egyebek mellett olyanokat, amelyek Chaplin és Buster Keaton nevéhez fűződnek. Erre alapozva építette ki ütős kapcsolatrendszerét.
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
Ilyen tekintetben az Erkel-díjas Fényes Szabolcs is teljes mértékben beintegrálódik a csapatba, hisz amellett, hogy az operett és musical tette népszerűvé, filmzene-komponistaként sem volt utolsó, sőt, a harmincas években a berlini UFA-gyárnak dolgozott. Mindezek fényében nem kell kiemelni: Fényes Szabolcsot a Hazudni tudni kell! hazai megalkotói vonták be a stábba, a színműhöz ugyanis eredetileg nem tartozott muzsika. Ésszerű döntés volt, hisz két kacagás között maradt még annyi szufla a publikumban, hogy a Fényes-slágereket együtt dúdolja a művészekkel.
A gyulai nagyérdemű némelyike végül hangot adott véleményének, a finálé után kijelentette, hogy a felvonásonként váltakozó színpadkép jól nézett ki, passzolt a témához, majd a többiekkel közösen, vastapssal köszönte meg az estét a szervezőknek, illetve Mikó Istvánnak (rendező, Mignonnet, Castellanné testvére), Vass János Pálnak (rendező-asszisztens, ügyelő), Nemlaha Györgynek (színpadi adaptáció), Darvasi Ilonának (díszlet- és jelmeztervező), Borbély Krisztinának (koreográfus), Berkes Gábornak (zenei vezető), Győri Péternek (Émile), Bencze Ilonának (Castellanné, Émile felesége), Rárósi Anitának (Anne–Marie, az ostromlott leányzó), Nyírő Beának (Suzy Flute, a színésznő), Szövegjártó Áronnak (Gaston Bouchard, Anne-Marie udvarlója), Boros Zoltánnak (Muzot, a magánnyomozó), Rubóczki Márkónak (Mazelière, Anne-Marie udvarlója), Jankovits Józsefnek (Ferdinand Buche, a gyáros), Germán Líviának (Felicia, a szobalány), Seprenyi Lászlónak (Hector, az inas).
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
