Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
De vajon érti-e már a közös emlékezet archívumából előhozott üzenetet a mai színházlátogató? S annak fényében értelmezi-e, hogy Pataki Éva olyan darabot írt mindnyájunkról, amely mindenkihez szól. Színműje hétköznapi nyelven villant fel érthető jelenségeket, de nem a kisemmizett városi cselédlány, sem pedig az öngyilkosságba menekülő falusi tanítónő sorsán át, hanem két átlagon felüli díva életpályája által. Igazolja, hogy látványosan csupán lentről indulva lehet nyerni, súlyosat bukni pedig csak odafentről.
Az Edith és Marlene társadalmi mű. És modern. Akkor született, amikor a nők történelmi szerepét boncolgató hazai gender-tanulmányok épphogy csak bontogatni kezdték szárnyaikat. Mert hát miért is lett volna érdekes, okító jellegű s elgondolkodtató több évtizeddel ezelőtt, a szocialista munkásnő hőskorszakában két ultrazüllött énekesnő felemelkedése és bukása? Két tehetséges ringyóé, akiket a kapitalista világ tett olyanná, amilyenné? Az értelmetlen korlátok közé szorított, agymosott, uniformizált gépember mindezt csak megbélyegezhette.
A darabnak egyetlen kiemelkedő figurája van, és ez nem a szőke bombázó, Marlene Dietrich (Nagy-Kálózy Eszter), aki búgó beszédhangjával annak idején katonák ezreit ringatta bele a rózsaszín álomvilágba, hanem a kis szürke veréb, a semmitmondó, sápadt Piaf (Botos Éva), akit Franciaországban még szépnek tartottak, Amerikában már nem. Mégis, élve természet adta szabadságjogaikkal, kiszabadulva a butító sablonok fogságából, a ránk erőszakolt, feszített kötöttségekből felfedeztek benne valamit, ami többet ért Marlene hosszú lábainál. És ez teszi igazán izgalmassá Pataki Éva megfogalmazását. A hangsúly, amely értékeltolódást, mentalitásbeli különbséget jelez, amely azt a közhelyet nyomatékosítja, hogy ne a külsőségeket nézzük, figyeljünk inkább a hangra, a belsőre is. Marlene egy okos szemfényvesztés, műnő műfogsorral, műhajjal, germán rendezettség, fegyelem, kimért alkoholizmus és célzatos bujaság. Egy teljes vagyon, kékharisnya és angyal. Kék angyal. Piaf csupán nagy szem, nagy száj. Piaf meglát és kimond. Rendezetlenség, káosz, abszolút szerelem, hús-vér ember. Annyira nő, annyira érző, mezítlábas fehérnép, hogy szinte törvényszerű, amikor körbenéz a háború sújtotta tapsoló, őrjöngő tömegen, és kijelenti: fejenként fél kilónyi az arany és a rúzs, hol itt a szegénység?
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
A kétórás játék alatt talán többször is végignéztünk önmagunkon. Kellett volna, hisz szembesítést kínáltak fel nekünk két ízig-vérig nővel (ritkán van ilyen), saját magunkkal, benső énünkkel, azokkal a vágyainkkal, amelyekkel leginkább azonosulni szeretnénk, de nem vagyunk rá képesek. Inkább minden zeneszám után tapsol(t)unk, mert ó, tényleg, az ének szép, a hang gyönyörű. Na és ez a flitteres ruha!
A két nő külön úton jár, de ugyanoda ér, s mindkettőjük ugyanúgy, határokat, szabályokat átlépve, mankókra támaszkodva, kötelekbe-kötelékekbe kapaszkodva, s nem ritkán egymásba, tiltott dolgokba, szerekbe. Mi pedig nem tudjuk eldönteni, igazuk van-e, nekik van-e igazuk, avagy nekünk, sokunknak, akik csak az árnyékban, a sötét nézőtéren vagyunk képesek hősök és bátrak lenni, kritizálni és odamondani, önmagunk lenni, s ez, ez a nagy emberi sunyiság, ennek a felismerése borzalmas.
A mű nyitott. Rajtunk áll, hogy szeretjük-e a két édes kurvát, vagy inkább megvetjük. Követjük-e életvitelszerűen Piaf izgató szertelenségét, vagy elítéljük. Kóros feszültségeink miatt nehéz bevallanunk, melyiket találjuk szimpatikusabbnak: a ledorongolást, vagy az elfogadást. Melyiket merjük nyilvánosan felvállalni. Mert végül is mi van? Ez van: saját magunktól rettegünk a legjobban. Félünk kijelenteni, tetszik nekünk ez a kis kábszeres, nemtörődöm utcalány, a halott gyermekét egészen furán gyászoló anya. Hát mégis mitől óvjuk az énünket ennyire? Aztán elsírjuk magunkat. Így hagyjuk el a nézőteret.
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
Az Edith és Marlene című darabot Mészáros Márta rendezésében kedd este néztük meg a Gyulai Várszínház kamaratermében. Ezen az estén a díszlet (Horgas Péter) minimális darabjai multifunkcionális jelleget öltöttek, hozták a korabeli lokálok hangulatát. Zenés műről lévén szó arra sem tehetünk panaszt, hogy elmaradt az élő muzsika. A hangszeresek (Szokolai Zoltán, Wagner-Puskás Péter) mellett a színjátszók is kibontakozhattak, volt, akinek több szerep is jutott (Fodor Annamária: Monome; Marton Róbert: Leplée, Raymond; Nagy Dániel Viktor: Marcel, Theo), többször bebizonyíthatta, nem érdemtelenül és nem fölöslegesen helyezték el a pódiumon. Minden egyes mozzanat, pillantás, karlendítés funkciót kapott, az ésszerűtlen pazarlás nem működött (jelmez: Bujdosó Nóra), ettől pedig igazán élvezhetővé vált, amit láttunk. A fináléig Marlene jelenlétének is helyrebillent az értelme: mindvégig Piafot ellenpontozta, erősítette. Mint a sötétbe a fény, úgy kellett a történetbe ez a kis képzelt párbeszéd, a rivalizálást egyensúlyozó női szolidaritás.
