Keresés


csak pontos egyezésekre
Keresés: oldalakon dokumentumokban, lapszámokban
Archívum
Gyulai Hírlap Archívum

Gyulai Hírlap - 60 karácsony álmai

Összes cikk - fent (max 996px)
  A  A  A 
GYULAI HÍRLAP • Fodor GyörgyINTERJÚ • 2016. december 25. 13:00
60 karácsony álmai
Interjú M. Szabó Andrással, Gyula város díszpolgárával, ’56-os polgármesterével
M. Szabó András egy ikonikus, nagy tiszteletnek örvendő személy Gyulán, mindenki legendás „Bandi bácsija”, 92. életévébe lépett fáradhatatlan hazafi. 60 évvel ezelőtt a történelem lehetőséget adott a kezébe, amelyet megbecsült, megélt és szerencsénkre túlélt. Jogos hálával neki köszönheti a város az Október 23. Alapítvány megalakulását, az Október 23. tér nevét, az 1956-os emlékművét, legutóbb pedig a polgármesteri hivatal homlokzatán lévő Nádházi-emléktábla felavatását. A történelmi jelentőségű életpályáról hazalátogatása alkalmával beszélgettünk.
____Eredeti-mszabo_1956.jpg

m. szabó andrás polgármester 1956-ban

 

Fodor György: – Drága Bandi bátyánk! Idén különösen fontos, hogy újragondoljuk, mi történt 60 karácsonnyal ezelőtt. Az emlékezés 1956-ra ugyan mindig időszerű, hiszen a történelmi események a te életedben is elementáris változásokat hoztak. Ha ma 1956-ról beszélgetünk, nem kerülhetjük el a Gyulán történt események megemlítését, ahonnan a te kálváriád, ugyanakkor lelki emelkedésed is elindult.

M. Szabó András: – Karácsony tájékán mindig fájdalmasabb emlékezni, hiszen ekkor a legfontosabb az összetartás, a család és a világ harmóniája. Karácsonykor mindenki hazatér, de milyen csapás, ha nincs hova, vagy nincs kihez. Sokunktól 1956 elvette a lehetőséget. Elsőként az egyetemvárosokból a családjaikhoz hazatérő diákoktól hallottunk a budapesti, szegedi és debreceni eseményekről. A friss hírek hallatán a helyi fiatalokkal karöltve október 26-án, este a gyulai szovjet emlékműhöz vonultunk. Az elnyomó hatalom legnyilvánvalóbb és leginkább szemet szúró jelképeit szándékoztak tönkretenni, ledönteni. Ebben egy traktor volt segítségükre, amelynek romboló igazát nem más, mint a rendszerváltás után nem sokkal, 1994-ben elhunyt, azóta megfelelő helyen kezelt és méltán elismert költőóriás, Simonyi Imre irányította. Akkoriban ő még a Gyulai Hírlap szerkesztőjeként dolgozott. Másnap reggel, mondhatni, elszabadultak az indulatok, az egész város egy méhkasra hasonlított. Jómagam is a megyeházához vonultam a Kertészeti Vállalat dolgozóival. A vonuló tömegben találkoztam sok fiatallal, akik mind Nádházi Jánost keresték. Amikor a barátom a németvárosi csoporttal előkerült, bevonultunk a megyeházára.

FGy: – Itt vette kezdetét a történelmi eseménysor?

MSzA: – A megyeháza előtt többezres tömeg várta, hogy Nádházi szóljon az erkélyről, ahová a nagyteremben összegyűjt tömeg miatt alig tudtunk kijutni. Nem túlzás, többedmagammal életem egyik legboldogabb napja volt, amikor Nádházi János, a legjobb barátom beszédet mondott az egyesült tömeg előtt, amely sokezres gyulai és a környékről összegyűlt emberekből állt. Az első szavak megbékélésre és a törvények betartására szólítottak fel mindenkit. Életem egyik legmeghatóbb pillanata volt, amikor megfogtuk egymás kezét. Most is magam előtt látom a sok, könnyes szemű, mosolygós embert, szinte érzem a mellettem állók meleg, bajtársias kézszorítását. Jó volt akkor magyarnak lenni! Összekulcsoltuk a kezeinket, összeölelkeztünk, és áhítattal hallgattuk a beszédet a szabadságról és a hirtelenjében összeállított követelésekről, amelyeket Törzsök Márton és Hraskó Károly segítségével később jogilag védhető pontokba foglaltunk. Mindenki egyet akart, egységet sugárzott, ilyen egyetértésre lenne szükség ma is, különösen a szeretet és béke ünnepén. Mindenki bízott az igazságosságban, egyfajta rendszerváltásban, legfőképpen a felszabadulásban, amely jó ideig nem válhatott valóra, persze ezt akkor még nem tudtuk.

FGy: – A történelmi jelentőségű beszéd után hogyan alakult a gyulai helyzet?

MSzA: – A beszéd után a teremben lévő mintegy 200 vállalati dolgozó 33 tagú Forradalmi Nagyválasztmányt jelölt ki, amely kinevezett egy 7 tagból álló Forradalmi Bizottságot, amelynek elnöke Nádházi János barátom lett, aki maximális bizalmat kapott. Mivel mindig követtem a sorban és elvekben a barátomat, az akkori polgármester betegállományba vonulása okán engem választottak polgármesternek. További tagok voltak: Radóczy András, Lőrincz János, Hraskó Károly, Sánta György, Sárdi Mártonné, titkároknak dr. Bányász Vinczét és dr. Búzás Elemért választották meg. A Forradalmi Bizottság feladata – mint általában mindenhol – az volt, hogy a városban fenntartsa a rendet, vigyázzon, hogy semmiféle atrocitás ne érhesse a tiszta ügyet szolgáló forradalmat. Ennek értelmében a dolgozóktól azt kértük, térjenek vissza a munkájukhoz. Fontos volt ugyanakkor, hogy a fegyveres testületekkel tartsunk kapcsolatot. Ezzel Radóczy Andrást és Lőrincz Jánost bíztuk meg. Az volt a cél, hogy szélsőséges elemek ne juthassanak fegyverekhez. Emiatt megkértük Halász Kálmán és Nyári Béla ügyészeket, hogy a rendőrségen található fegyvereket jól zárható helyen tárolják. Megbíztunk bennük, rászolgáltak. A fegyverkezés elkerülése mellett a különböző pártok kedélyeinek lenyugtatása is komoly feladatnak bizonyult. Mi többször tárgyaltunk az MSZMP-vel is, mindig határozottan törekedtünk arra, hogy a megbékélés nyilvános szándékot kapjon. Sosem volt cél a hatalom erőszakos átvétele, hiszen akkor mi sem lettünk volna jobbak későbbi elnyomóinknál.

 

____Eredeti-Bekes_megye_1956-ban.jpg

a forradalmi tömeg a megyeháza épülete előtt gyulán 1956 októberében

 

FGy: – Gyanítom, azért a helyi karhatalmisták nem nézték jó szemmel az új rendszert.

MSzA: – Természetesen nem. Azt színlelték, hogy ők is a mi oldalunkon állnak. Ám miután Enyedi G. Sándor tanácselnök visszakerült a pozícióba, újragondolták a tárgyalási pontokat. Nádházi elfogadta a V. B. alelnökséget, én pedig visszautasítottam a titkári állást, mert egyszerűen nem hittem el, hogy őszinte és hatékony együttműködésre képesek velünk. Nádházi valójában már ekkor is előrelátóbb volt, csak azért ment bele az alelnökségbe, hogy olyan előnyhöz jusson, amelynek köszönhetően talán segíteni tud a rászorulóknak. Számtalanszor ki kell hangsúlyoznom, mert nehéz elhinni, de amíg a Forradalmi Bizottság felügyelt a rendre és a megbékélést hirdette, addig Gyulán egy árva pofon, annyi sem csattant el, noha lett volna kiknek törleszteni, visszaadni, leróni tartozásokat. Amikor a pozíciót vesztettek visszakerültek a hatalmi székbe, akkor jött el a bosszú ideje, a megtorlás, a letartóztatások és a hazugságra épített bírói ítéletek és a véres terror korszaka.

FGy: – Az első, megtorló bírósági ítéletek 1957-ben szinte hajmeresztő valótlanságokat állítottak bizonyíték hiányában. Mi lett a sorstársakkal, milyen ítéleteket hoztak?

MSzA: – Büntetőbíróságként a Gyulai Megyei Bíróságot rendelték ügyeink mellé. Az 1957. november 16. napjáig megtartott nyilvános tárgyalásokon a gyulai ügyészek javaslatai alapján az alábbi ítéleteket hozták meg: Nádházi János vádlottat 6 év, Radóczy András vádlottat 5 év és 6 hónap, Lőrincz János vádlottat 2 év és 8 hónap, Hraskó Károly vádlottat 1 év és 6 hónap, Sárdi Mártonné vádlottat 1 év és 6 hónap, engem pedig 5 év börtönbüntetésre ítéltek. Szerencsénkre a Legfelsőbb Bíróság elfogadta a védőügyvédek által beadott fellebbezéseket, hamar kiderültek a koholt vádak, a koncepciós periratokat teljes egészében megsemmisítették, ezután új tárgyalást írtak ki, áthelyeztek bennünket a Szegedi Megyei Bíróság kezébe. A megyéből kikerült ügyben több objektivitást várhattunk, az itteni bírák már az általunk kért tanúkat is meghallgatták. Habár a pártvezetők megkísérelték a hazugságaikat újra megvédeni, de a bíróság szembesítette őket egymással. Mindezek ellenére a Szegedi Megyei Bíróság a Gyulán 1958. július 23-án lezárt tárgyalássorozat végén, részben nyilvánosan megtartott tárgyalások alapján 1958. augusztus 4-én újabb ítéletet hirdetett. Enyhítettek a büntetésen, de nem mindenkinél törölték azokat. Nádházi 3 év és 6 hónapot, Radóczy 1 év és 8 hónapot, Sárdi Mártonné 3 évet kaptak, én pedig 2 év 6 hónapot. Lőrincz János és Hraskó Károly ellen az eljárást megszüntették.

FGy: – Miért született mégis kedvezőbb döntés az ítélkezésben?

MSzA: – E helyütt kell megemlítenem két akkori párttagot név szerint, akiknek az őszinteségéért örök köszönettel tartozunk: Kohári István pártvezetőségi tag és Gál András, a Kertészeti Vállalat volt igazgatója. Ennek a két személynek a tanúkihallgatási jegyzőkönyvét a bíróság perdöntőnek fogadta el. Rajtuk kívül öt másik személy is volt, akik segítő szándékkal nyilatkoztak, és az igazat vallották. Nyilvánvaló volt, hogy a Szegedi Megyei Bíróság ítéletét is megfellebbezzük. Ugyanezt tette a Békés Megyei Ügyészség is. Ugyanakkor Mátyás Miklós hadbíró őrnagy és díszes kompániája már az első naptól kihangsúlyozta, hogy esélytelen minden ellenállás és erőfeszítés, bizonyára súlyos büntetésre számíthatunk. Végül Nádházi János büntetését 2 évre, Sárdi Mártonné büntetését 1 évre, az enyémet pedig 1 év és 10 hónapra mérsékelték. Annak ellenére, hogy korábban a Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága 1958. szeptember 9-én meghozott ítéletével Nádházi János és M. Szabó András azonnali szabadlábra helyezését rendelte el. Az elhúzódó tárgyalások, állandó citálások miatt összesen majd két esztendeig tartott a kálváriánk, a gyűjtőből mindketten 1958. szeptember 15-én szabadulhattunk.

FGy: – Hogyan lehetett elviselni a börtönidőszakot az ártatlanság biztos tudatával?

MSzA: – Erkölcsi kötelességemnek tartom, hogy szóljak néhány szót azokról is, akik segítettek enyhíteni a börtönélet viszontagságait. Voltak bizony jótevőink, és akármilyen furcsa, de ők a gyulai börtönben szolgáltak. Az akkori börtönparancsnok, Papp László és néhány börtönőrtársa intézkedéseikkel elviselhetőbbé tették számunkra a raboskodást. Nem mérlegelték a látogatók által hozott csomagokat, jóformán ki sem bontották. Nem szabályozták a látogatási idő hosszát. Tulajdonképpen szolidaritást vállaltak velünk. Ők voltak azok, akik 1957 karácsonyán emberségből jelesre vizsgáztak, megengedték, hogy szeretteinkkel beszélhessünk, magunkhoz szorítsuk őket, egyáltalán, hogy láthassuk őket. A feleségem, Marika mindennap bejárt hozzám, nélküle nem ment volna – máig hálás vagyok neki, hogy kitartott, és mellettem maradt jóban-rosszban, több mint 6 évtizeden át. Nem felejtem el 1957. szilveszter éjjelét, amikor éjfélkor megszólaltak a harangok, és mi benn a cellákban, 16-an, mind együtt, mind egyszerre, halkan elénekeltük a magyar Himnuszt, szeretteinkre gondoltunk, és szabadulásért fohászkodtunk Istennél. Hallottuk a cirkli súrlódását, s majd mikor csend lett, megszólalt kintről egy fátyolos hang: „Boldogabb új évet kívánunk, mindnyájuknak!”

 

____Eredeti-td.91.40.1.jpg

a váriból gyulára érkező forradalmisták 1956 októberében

 

FGy: – Megrendítő még hallgatni is. Mégsem hozott boldogabb új esztendőt az 1958-as év?

MSzA: – Korántsem. Hiszen fogva tartásunk második színhelye, Kistarcsa már igazi börtönnek volt nevezhető. Innen a tököli internálótáborba szállítottak bennünket. Annyi volt a különbség, hogy itt sokan dolgozhattunk kint a szabadban, és így legalább volt lehetőségünk egymással érintkezni, a legfrissebb híreket megbeszélni, persze kellő óvatossággal. A táborban különféle munkáscsoportok alakultak, a sors furcsa humora, hogy bizony sokunknak gyulai vagy gyulavári származású csoportvezetője lett. Természetesen sokkal jobban összetartottunk, érezhetően – a körülményekhez képest – tartós barátságok alakultak ki. Petrás János pl. a kertészet vezetőjeként dolgozott, én pedig egy csatornaépítő csoportot irányítottam. A főszakács- helyettesnek is egy gyulai hentest állítottak be. Így tudtunk segíteni azokon, akik pszichésen már nem bírták tovább a zárkában tartózkodást. Jeleztük az őröknek, hogy kikre van szükségünk a munkavégzés során, és ezeket az embereket jobbára kiengedték. Általában az őrök is meg voltak elégedve a munkavégzéssel, így nem sejtve – vagy akár tudva, de átérezve sorsunk iróniáját – helyt adtak a kéréseinknek.

FGy: – Hogyan kerültek vissza az internáltak Gyulára?

MSzA: – Bírósági tárgyalásra hoztak bennünket haza, majd innen annak végeztével ismét a gyűjtőfogházba kerültünk. Megviselt mindenkit az állandó szállítás és bizonytalanság, sokan nem tartottak ki, és odabenn haltak meg, sosem tértek haza. Néhányan szerencsére kiszabadultunk, én 1958. szeptember 15-én tudtam hazajönni Gyulára, ahol ezek után rövid ideig kertészkedéssel foglalkoztam. Azonban a hatalom nem pihent, állandóan megfigyelés alatt tartottak, kétszer hat hónapra rendőrségi felügyelet alá helyeztek. Az utolsó felvonás 1960 januárjában volt, amikor behívattak a rendőrségre, és ott a pártvezetők jelenlétében közölték velem, hogy a jövőben „nem kívánatos személy vagyok Gyulán”, és ha a további életem nyugalmasan szeretném leélni, akkor jobb, ha máshol keresek magamnak munkahelyet, és ami a fő, soha többé nem politizálok. Gyakorlatilag megkaptam az ukázt, hogy mihamarabb költözzünk el Gyuláról.

FGy: – Akkor nem sokáig örülhetett a család a hazatérésnek. Merre folytattad ezután?

MSzA: – Eddig talán nem fektettem elég hangsúly arra, hogy rávilágítsak, a sorsom – a körülményekhez és másokéhoz képest – azért aránylag jól alakult. Családomról a börtönidőszak alatt a feleségem szülei gondoskodtak. Drága Marikám mindig mellettem állt, óvott, féltett, segített, és hála Istennek, megadatott, hogy együtt öregedjünk meg. Furcsa játéka a sorsnak, hogy éppen 1956-ban született meg a kislányunk, akit ugyan a korai időszakban nem tudtam minden pillanatban „jelen lévő” apaként nevelni, de ugyancsak hála Istennek, később sikerült az elveszett időt – ha nem is be-, de legalább – kárpótolni. A rabok megaláztatásán kívül az otthon maradottaknak szintén nagy terhet kellett elviselniük. Nem volt a családnak feje, nem volt kenyérkereső, nem volt, aki megvédje őket. Életünk egyik válsághelyzete előtt álltunk, hiszen ezután következett az új munkahely keresése és az elköltözés. Senki sem tudhatta, mi vár még ránk. Többünket elűztek Gyuláról, sokan az országot is elhagyták, emigráltak, és sosem tértek haza, unokáik sem látogatják, vagy nem is ismerik a szülőhazát, ami a legszörnyűbb, nem is tudnak magyarul. Persze senki sem akart Mány Erzsébet és Farkas Mihály sorsára jutni (akiket 1957-ben Békéscsabán koholt vádak alapján brutálisan megkínoztak, majd értelmetlenül és kegyetlenül kivégeztek). Ők mártírok lettek ugyan, de mi élni akartunk. Az én országon belüli száműzetésem is 1956-nak „köszönhető”. Az elmúlt 60 évemben azonban őriztem a szilárd hitem, és előadásaimban ma is azt mondom a fiataloknak, hogy a reményt soha nem szabad feladni! Ahogyan sorstársaim közül sokan, a munkahelykeresés során fiatalkori ismerősöknél próbáltam kapcsolatokat keresni. Moldoványi György éppen Budapesten a XIII. kerületi IKV-nál dolgozott műszaki vezetőként. Felutaztam tehát Budapestre, ahol mindjárt a főmérnökhöz vezettek, akinek Moldoványi jó barátja volt. A főmérnökkel való tárgyalás sikerrel végződött. Megkérdezte, hogy mi a végzettségem. Elmondtam neki, hogy 1944-ben Szegeden a felsőfokú Vas- és Fémipari Iskolában végeztem. Talán mesébe illő a jelenet, de így történt: ő a kezét nyújtotta, majd azt mondotta: „Én is ott végeztem, fel vagy véve!” Egyelőre csak fizikai állományba vett fel, egy 26 fős műhely vezetésével bízott meg. Azért ez volt a taktika, mert így legalább 1000 Ft-tal többet tudtak fizetni havonta, és nem kellett erkölcsi bizonyítványt beadni. Különben senki sem kérdezte, senki sem firtatta az 56-os múltamat. Végre kezdtek jól alakulni a dolgok, a műhely munkájával minden vonalon meg voltak elégedve.

 

____Eredeti-mszabo_2016.jpg

m. szabó andrás 2016-ban a mogyoróssy könyvtárban

Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba

FGy: – Akkor végre elérkezett egy nyugodtabb időszak?

MSzA: – Messze elkerültem a politikát, mert biztos voltam benne, hogy megfigyelnek, távol is tartottak tőle. Titokban jártam haza Budapestről, Nádházi János barátomnál szálltam meg, tervezgettünk a jövőt, hogy ha újra a kezünkbe adja a sort a cselekvés zászlaját, akkor hogyan fogunk vonulni vele. Más 1956-osokat is beavattunk a terveinkbe, de igyekeztünk körültekintőek lenni, de találkozásaink a puha diktatúra 70–80-as éveire megritkultak, mindenki viszonylagos békében élte a saját kis életét. Ennek ellenére a munkában továbbra is élharcosok voltunk, így öt évvel a sorsfordító eseménysorozat után, 1961 decemberében a munkaverseny értékelésekor a műhelyemmel a vállalati dolgozók versenyében első helyet szereztünk, én pedig megkaptam a „Kiváló Dolgozó” kitüntetést. Az 1960-as évek közepére sikerült normalizálni a mindennapjainkat, a lakásproblémánk egy társbérletbe költözéssel oldódott meg, pesti kispolgárokká váltunk, beolvadtunk, dolgoztunk és vártunk.

FGy: – Mit vártatok? Mire számítottatok? Hogy újra lesz az 1956-hoz hasonló viharos éra?

MSzA: – Vártuk, hogy eljön egy jobb kor, amikor a magyarok ismét kiállhatnak önmagukért, nem kell szégyellniük a szabadságeszményt. Talán 1989-et vártuk, talán a kommunizmus ideájának végleges bukását, a rendszerváltást viszont tagadhatatlanul megünnepeltük. Az első felelős magyar kormány megalakulása után már ismét foglalkoztunk titokban dédelgetett elképzeléseinkkel, már kissé bátrabban mertünk visszanyúlni az emlékeinkhez, és közösen elhatároztuk, hogy ha módunk van rá, akkor Gyulán valamelyik utcát 1956-ról neveztetjük el. A még életben maradt barátaim engem bíztak meg, hogy vegyem fel a kapcsolatot a városvezetéssel, hogy terveink megvalósulásának érvényt szerezzük. Az első kapcsolatfelvételi kísérleteket még gyanú övezte. Nem kétséges, hogy a múlt szelleme kísértett. Még féltek megszólalni, még sokan éltek a forradalommá nyilvánítás után ellenforradalmárnak kikiáltottak közül is. 10 éven át jártam haza és puhatolóztam, hogyan lehetne egykori, szeretett városomban 1956-nak valamiféle emléket állítani. Hihetetlen gyorsan eltelt ez az évtized. 2005-ben mély megrendüléssel kellett tudomásul vennem, hogy a legjobb, igazhitű barátom, szegény harcostársam, Nádházi többé nem segíthet. Temetése óriási veszteségként ért, egyszerűen nem tudtam, hogy mit tegyek, önbizalmam és eddig kitartóan megőrzött hitem megingott.

FGy: – Mi adott erőt Nádházi halála után, hogy az elmúlt 10 évben mégis minden terv megvalósuljon?

MSzA: – Emlékszem, hogy Búzás Elemér barátom biztatott, hogy ne adjam fel. Szó szerint a következőket mondta: „Bandikám, veled a jó Istennek még tervei vannak”. Nádházi temetése egy új kezdet is volt, hiszen nagy meglepetésemre egy számomra akkor még ismeretlen hölgy nemzeti színű szalaggal átkötött koszorút helyezett el a barátom sírján. Dr. Perjési Klára volt az, Gyula akkori polgármester asszonya. Ez a megrendítő pillanat adott új erőt és tiszta képet, hogy mit kell még tennem. Polgármester asszonnyal egyeztettem egy személyes találkozót, amely során felvázoltam az elképzeléseimet, mire ő őszinte lelkesedéssel támogatásáról biztosított. Nagyban hozzájárult ahhoz, hogy minden tervemet előzetesen rögzítettük, megtárgyaltuk, és törvényesített keretek között megvalósítottuk. Már 2005-ben tárgyaltam dr. Görgényi Ernővel is, aki akkor még gyakorló ügyvédként tevékenykedett, de tudtam, hogy az 1956-os ügyekben jártas, szociálisan érzékeny, tehetséges fiatalról van szó. Ma méltó utódként vezeti a várost. Már akkor felajánlotta támogatását, elvállalta, hogy segít a megálmodott Október 23. Alapítvány jogi hátterének biztosításában, egy 1956-os ügyekkel foglalkozó kuratórium megalakításában. Megbízható partnerre találtam benne, hiszen azóta is minden, 1956 szellemiségét pártoló ügyben jogi, anyagi és erkölcsi támogatást nyújt.

FGy: – Kiket sikerült az 1956-os ügynek megnyerni, kik segítették az újjáéledést?

MSzA: – Az Október 23. Alapítvány egy olyan döntőszerv, amely célja, nem csak városi szinten ápolni a forradalom emlékét. Vezetésére az 1956-os gyulai események avatott szakértőjét, a kiváló levéltáros-történészt, dr. Erdmann Gyula barátomat kértem fel. 2012-ben Bagyinszki Zoltán lett a társelnök-képviselő, noha fáradhatatlanul segített a kezdetektől. Alapítók voltak még: dr. Görgényi Ernő, dr. Ökrös István, dr. Kósa László, Pataky László, majd csatlakozott Domokosné Szántó Gyöngyi is. 2012-ben érkeztél te, hiszen jól láttuk, hogy a fiatalok bevonása a legfontosabb feladataink közé fog tartozni a jövőben. Kezdetben a legfőbb célkitűzés a gyulai 1956-os emlékmű felállítása, gondozása, a történelmi események fel- és megidézése, az emlékezés ébren tartása és a gyulai 1956-os „legendák” nyugdíjas életének segítése, mindennapjaik jobbá tétele voltak. Az emlékmű megtervezését az azóta sajnos már szintén elbúcsúztatott Kiss György szobrászművész végezte el. Ragaszkodtam hozzá, hogy Gyula városa egy lyukas zászlót szimbolizáló emléket kapjon, lehetőleg frekventált helyen. A forradalom 50. évfordulóján, 2006-ban végre elkészülhetett a nagy mű. Az elképzeléseknek megfelelően két év múlva egy márványtáblát is felavattak, amely őrzi a kivégzettek, bebörtönzöttek és internáltak névsorát. Pár évvel később, az általam benyújtott javaslatot pozitívan elbírálva Gyula Város Képviselőtestülete a Harruckern tér Élővíz-csatorna felé eső részének nevét Október 23. térre változtatta. Ezzel a Nádházival kigondolt álmok egy része megvalósult.

FGy: – Ismerve Bandi bátyámat, az álmok még korántsem tekinthetők befejezetteknek, vagy tévedek?

MSzA: – A 2016-os, 60. évforduló mindenképpen lezárt egy szakaszt. Az idei jubileum alkalmából húsz különféle programot szervezett az Alapítvány. Idén újult erővel céloztuk meg a fiatalokat, így jutottunk el Aradra és Pécskára, ahol hallottunk az ottani 1956-os borzalmas történetekről, a Szoboszlay-perről és áldozatairól. Az autóbuszos utazásunk immár hagyományosnak volt mondható, négy rendhagyó történelemórával egészült ki, mert közben én mindig mesélhettem az 1956-os eseményekről és beszélgethettem a feltörekvő generációval. Idén újabb emléktábla avatását is abszolváltuk. Sikerült méltó emléket állítani Nádházi János barátomnak, akinek most már csupa nagybetűvel olvasható a neve és történelmi jelentősége a polgármesteri hivatal homlokzatán. Elhelyeztünk egy másik emléktáblát is – a Gyulai Rendőrkapitányság előtt –, ahol egy 1956-os sortűzre emlékeztünk. 2013-ban művészeti emlékversenyt indítottunk útjára, amelyre idén rekordszámú, 120-nál is több résztvevő jelentkezett. Versmondásban, fotó- és képzőművészet kategóriában is számos jutalomkönyvet tudtunk kiosztani. Működtetünk egy honlapot, ahol csak ebben az évben 50 000 találatot értünk el. Nyitottunk a világra, és folyamatosan jelen vagyunk a fiatal korosztály életében, hogy legyen fogalmuk a történelemről, tanuljanak belőle, és emlékezzenek, nagyszüleik milyen körülmények közül indultak, kik voltak, hogyan éltek, és akár hogyan haltak.

FGy: – Boldogok lehetünk, hogy ma is köztünk vagy és mindezt elmesélhetted. Örülök, hogy az elmúlt 25 esztendőben mégiscsak visszakaptál valamit az „elveszett időből”. A jövőre vonatkoztatva csak azt kérdezhetem végül: mit üzensz 2016 karácsonyán?

MSzA: – Hálás vagyok a sorsnak, hogy megérhettem azokat a demokratikus, jelentős változásokat, amelyekre a rendszerváltásig még csak nem is gondolhattam. Az álmokat illik folytatni, 1956 szellemét nem lehet feledni és feladni! Nekem az Alapítvány jelent mindent, és mint ahogy sok százezer vagy millió embernek is, nekem volt egy álmom, amely álom, úgy tűnik, valóra vált, és ezzel tartoztunk az élőknek és holtaknak egyaránt! Merjetek álmodni, merjétek tisztelni az ősöket, a hősöket! Boldog karácsonyt mindenkinek! Békét, egyetértést és szeretetet, legfőképpen családi körben!

 

____Eredeti-1956_emlekmu.jpg

az m. szabó andrás kezdeményezésére felállított 1956-os emlékű gyulán

Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba

Összes cikk - lent (max 996px)
+
+
+
+
A rovat friss cikkei
A Gyulai Hírlap legfrissebb cikkei
Cikkek keresése az online archívumban
Bannerfelhő (max 165px)