A gyulai művelődési házban Magyarország egyik legnagyobb Elvis-relikvia-gyűjteményét mutatták be
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
A 20 órára meghirdetett buli lassan indult be, sokan panaszkodtak a városban eluralkodó, decemberi hideg miatt, valószínű felkészületlenül érte őket, jó magyar szokás szerint, így el sem jöttek. Bezzeg az USA-ban tombolt a hawaii nyár, Elvis pedig Gyulára is elhozta a tengerentúli hangulatot, a nyakba való rózsafűzérrel együtt, nem beszélve a partyszemüvegekről. Klasszikus, mikrofonba kiabált vezényszavak és rockdallamok gondoskodtak arról, hogy aki el mert jönni a hideg ellenére, az remek zenéket hallhatott, és üdítő tánclépésekkel lehetett gazdagabb, elsősorban akkor, ha párral érkezett. Megakadt a szemem pár JLO-tomporon, néhány rongylábtechnikán, de sűrűn néztem a kivetítőre is, ahol – immár hagyományosan – a dömping részét képező, 1978-ban induló kultuszfilm, az izraeli Forró rágógumi 4. részének legjobb jeleneteit láthattam – kedvet is kaptam, hogy minden részt újra megnézzek otthon. Tökéletesen idézték meg azt a kort, amelyben a diszkó tetőfokára hágott, és a felszabadult szerelem utat tört magának. Ugyanis a buli nagy része nemcsak a rock&rollból, hanem más táncolásra alkalmas zenei repertoárból is táplálkozott: csacsacsa-, szamba-, rumba-, jive-alapokat tapasztaltam, de láttam egy párt, akik a foxtrot alapjait gyakorolták tiszteletreméltóan. Vakítottak a fények, vibráltak a színek, üvöltött a zene, ropogott a chips, fogyott a sört, alakult a jókedv. Felcsendültek olyan klasszikusok, mint Elvis Presley, Bill Haley, Buddy Holly, Chuck Berry, Jerry Lee Lewis, Little Richard, a hazai legendákból pedig a Hungária, a Dolly Roll és természetesen a rock & roll egykori, magyar királya, Komár László. A latin vonalat többek között Shakira, Ricky Martin, Enrique Iglesias képviselték.
Az emeleten lévő kávézóval átellenben közben Elvis kelt életre, Szilágyi Gábor gyűjtő jóvoltából. Magyarország egyik legnagyobb relikviakiállítását volt szerencsém megtekinteni. A lépcsőkön felkaptatva rögtön a legértékesebb tárgyakba botlottam. Közelről láttam Elvis eredeti, Sun Records CA kiadói névjegykártyáját, Elvis Aaron Presley névre kiállítva, öngyújtót, órákat, plakátokat, lemezeket (a bakelittől a CD át a DVD-ig, de még kazetta is, sőt egy aranyozott lemez), újságkivágásokat (elsősorban a német Bravo Magazinból), naptárakat a ’80-as évektől a ’90-es évekig. A legérdekesebbnek számomra egy japán nyelvű Elvis-album borítója számított, amelyen az „Erubisu in Havaii” (Elvis Hawaiion) felirat volt olvasható katakanával, amely az Aloha From Hawaii: Via Satellite (1973) album borítója volt. A több száz darabos – így is csak egy szeletnek betudható – gyűjtemény komoly elismerést váltott ki belőlem. Az efféle kiállításoknak mindig az az előnye, hogy az ember további egyedi információval gazdagszik az aktuális személyről, akit eddig ismertnek vélt. Ki tudja, honnan származott Elvis, milyen volt a gyermekkora, hogyan lett zenész, filmszínész, katona, férj és apa, honnan a legendás fizimiskája, a belőtt haj, a királyi ingnyak, a pajesz, és hogy miért halt meg mindössze 42 évesen (1935–1977)? A kiállítás ugyan nem feltétlenül ezekre adott választ, de legalább emlékeztetett egy legendára, aki ugyan utánozható világszinten, de kétségtelenül pótolhatatlan. Én már ezért is várom, mikor lesz egy igazi Jacko-party Gyulán.
