Keresés


csak pontos egyezésekre
Keresés: oldalakon dokumentumokban, lapszámokban
Archívum
Gyulai Hírlap Archívum

Gyulai Hírlap - KOVÁCS ISTVÁN – a név csupa nagybetűvel

Összes cikk - fent (max 996px)
  A  A  A 
GYULAI HÍRLAP • Bimbó LajosINTERJÚ • 2016. december 29. 21:00
KOVÁCS ISTVÁN – a név csupa nagybetűvel
Kovács István: Gyula lett az én választott hazám
Amikor megkaptam a felkérést a szerkesztőségtől egy karácsonyi interjúra, szinte azonnal tudtam, hogy kivel kell elkészítenem. Kovács Istvánnak, az Erkel Ferenc gimnázium egykori testnevelő tanárának az életének szinte minden mozzanata példaértékű. Bármikor róla kérdezek, mindenki szeretettel és tisztelettel beszél róla. Sokszor összefutunk a sporttelepen, és váltunk egy-két szót, most mégis lázas izgalommal ültem le a gyulai legendával való beszélgetésre.
GYHRCSD_0019.JPG

„Nem voltam túl szigorú testnevelő, én inkább beszélgettem a diákokkal”

Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba

– Tanár úr, árulja el nekünk, hogyan lett Önből testnevelő pedagógus, és miért éppen ezt a pályát választotta?

– Én a szentesi tanyavilágban születtem, és az általános iskolát is ott végeztem. Az ottani tanárnőnk figyelt fel rám, és mivel jó tanuló voltam, javasolta a szüleimnek, hogy írassanak be a gimnáziumba. A szüleim természetesen belegyeztek, és édesanyám beíratott a középiskolába. Akkor még nyolc osztályos volt a gimnázium, hatodikos voltam, amikor jött a világháború. A történelmi vihar elmúlásával pár hónap alatt a hetedik-nyolcadik osztályt is elvégeztem. Mivel jól futballoztam, egész fiatalon a szentesi NB III.-as focicsapatban játszottam, gondoltam, majd elhelyeznek valahová dolgozni, de helyette fizikai munkát végeztem. Aztán egy nap egészen véletlenül olvastam egy újságcikket, hogy a Testnevelési Főiskola felvételt hirdet. Életemben először felmentem Budapestre, délelőtt és délután megvolt a felvételi, majd este utaztam haza, és másnap újra beálltam a cséplőgép mögé dolgozni. Később megérkezett az értesítés, hogy felvettek, ha jól emlékszem, az ötödik helyen. Az első év rettentően nehéz volt, Budapest romokban állt, a főiskola is rettenetesen nézett ki. A romeltakarításban is részt kellett vennünk. Egy héten kétszer nem kaptunk kenyeret, hanem csak úgynevezett kenyérpótlót, örültünk, hogy a telet átvészeltük valahogy. Aztán a többi év már jobban telt, és hamar eljött a záróvizsga ideje. A vizsgáim nagyon jól sikerültek, mert sokat tanultam, és komolyan vettem a főiskolát. Nagyon jól tornáztam, megvolt a labdaérzékem, és az atlétikában is sikeresen versenyeztem, tehát a gyakorlati rész is nagyon jól ment. Megnyertem a legjobb fiú tanulónak járó TF-nagydíjat, a legjobb leány tanuló díját Tas Olga, a későbbi olimpiai bajnok tornász vehette át.

– Hogyan került Gyulára tanítani?

– A diploma átvétele után az volt a kérdés, hogy kit hova helyeznek majd el. Állás volt bőven, hiszen a háború itt is megtette negatív hatását. Nagy hiány volt tanárokból, így testnevelő pedagógusokból is. Felkínáltak számomra öt-hat helyet is, de nem akartam Dunántúlra menni, hanem az alföldre szerettem volna visszatérni. Ezért Túrkevét választottam, de nem tudtam melyik település mekkora, így nagy meglepetésemre egy parasztházban működő négyosztályos kis falusi iskolában találtam magam. Ráadásul oda nem is kellett testnevelő tanár, mert már volt egy általános iskolai testnevelőjük, így heti 12 órám volt csupán. Nemsokára egy versenyen Christián László nagyobbik fia kérdezte, hogy nem volna-e kedvem Gyulára jönni, mert az édesapját kinevezték szakfelügyelőnek, és a gyulai gimnáziumba kellene egy atlétika szakos testnevelő. Természetesen igent mondtam, és már októberben jöhettem is ide, Békés megyébe tanítani. Tehát 1951-ben kerültem Gyulára, az Erkel Ferenc gimnáziumba testnevelő tanárként.

– Az én generációm számára szinte felfoghatatlan a harminchat egy helyen eltöltött év. Hogyan lehet ennyi éven át kitartani egy munkahely mellett?

– Amikor idekerültem, be tudtam illeszkedni, és megszerettek a kollégák, nekem soha nem volt haragosom a tantestületben. Domokos tanár úrral nagyon sokat beszélgettünk, Lindeisz tanár úrnak pedig mindig csodáltam a szónoki tehetségét. Nekem a gimnáziumban hét igazgatóm volt, és mindegyik megbecsült. A másik nagyon fontos dolog, hogy akkoriban nagyon szoros volt az összefogás, a csapatszellem. Például volt pedagógus-röplabdacsapat, de sakkozunk és asztaliteniszeztünk is. De emellett a diákokkal való kitűnő kapcsolatom is nagyon sokat segített az itt eltöltött esztendőkben.

– Itt vetődik fel a kérdés, hogy Ön mit gondol, milyen a jó testnevelő pedagógus?

– A legfontosabb az, hogy példát mutat. Elsősorban azért, mert maga is sportol, még ha nem is olyan szinten, mint fiatal korában. A másik, hogy mindent szabályosan be tud mutatni a gyerekeknek, és jól tudja azokat oktatni. Nem voltam túl szigorú testnevelő, én inkább beszélgettem a diákokkal. Nálam nem volt kötelező edzésre járni, de nyáron mégis annyian jöttek edzeni, hogy tele volt a sportpálya.

– Mesélne nekem a sportban elért sikereiről?

– A TF-en kezdtem el atletizálni, futottam, dobtam, és tavaszra hat méter fölötti eredménnyel ugrottam távolt, ami nagyon jó eredmény volt egy kezdőnek. Ezért az eredményért rögtön kaptam is egy serleget. Utána megszeretetem az atlétikát, bár mindig a saját magam edzője voltam. Később mondtam a pedagógusomnak, hogy benevezek a főiskolai bajnokságra hármasugrásba, mert akkor tanultuk, hogyan kell ugrani. Kimentem délután, és 12,78-as eredményemmel megnyertem a bajnokságot, amit megismételtem a negyedik évben is, akkor már majdnem 14 méteres ugrással.  Csapatban magyar bajnokságot is nyertünk hármasugrásban, 1954-ben a válogatottban is bemutatkozhattam Finnország ellen. Amikor elkerültem Gyulára, folytattam az atlétikai edzéseket, de emellett sakkba, asztaliteniszben is versenyeztem. Később kézilabdáztam, kosárlabdáztam, és a városi labdarúgásban is kipróbáltam magam. Amikor elértem a 35 éves kort, akkor abbahagytam a hármasugrást, és egy ideig kihagytam az élsportot. Ám ha volt tanár-diák mérkőzés vagy egyéb sportesemény, azon részt vettem. 1988-ban mentem nyugdíjba, akkor tudtam meg, hogy már él a szenioratlétikai mozgalom, amelynek az első versenyét 1983-ban tartották. 1990-ben volt az Európa-bajnokság, és én beneveztem diszkoszvetésben, a 20. helyre dobtam magam. Bementem a stadionba, és akkor ment a hármasugrás döntője. Amikor láttam, hogy mekkorát ugranak, eszembe jutott, hogy én is tudnék ekkorát ugrani, és elkezdtem készülni a versenyekre. Nemzetközi szinten mindig a hármasugrásban értem el a legjobb eredményeket, hiszen Ljubjanában Európa-bajnok lettem, de van még E-bajnoki ezüstöm és egy ötödik helyem is. Az első világbajnokságomon négy számban neveztem, amiből a rúdugrásban a második helyen végeztem, egy ausztrál férfi lett az első. Ennek a versenynek az érdekessége, hogy a díjkiosztón csak én jelentem meg, felálltam a dobogóra, és az ausztrál himnuszt kezdték el játszani. Ljubjanában a magyar himnuszt játszották el nekem, az nagyon megható pillanat volt.

 

____Eredeti-GYHRCSD_0024.JPG

 

Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba

– A sportsikerei mellett nagyon sikeres edzői munka is szól Ön mellett.

– Akkoriban mi a tanítás mellett edzői feladatokat is vállaltunk. Ennek a város is hasznát látta, hiszen a testnevelők néhány sportágat felkaroltak. Én az atlétikát és a kosárlabdát vittem párhuzamosan, de amellett télen a tornát is felvettem. Az érdekesség az, hogy tíz évig ingyen, társadalmi munkában vállaltam az edzői feladatokat, mert szerettem csinálni. Mindennap volt valamilyen edzés, de csak heti két alkalommal sportáganként. Pikó János a megyében minden tornászversenyt megnyert, minden gyakorlata kilenc pont felett volt. Heti két edzéssel tudott óriás körözni nyújtón. De akkor mi lett volna, ha naponta tudunk edzeni? Kliszek Antal vagy Puczkó József is az egész nyarat végig dolgozta, mert ősszel voltak a nagy versenyek, így a szünetben kellett felkészülniük.

– Tekintve, hogy ez az interjú a karácsonyi lapszámban fog megjelenni, szeretnék egy ezzel kapcsolatos kérdést is feltenni. Van olyan karácsony, amire szívesen emlékszik vissza, ami maradandó nyomot hagyott Önben?

– Talán a háború utáni első karácsony. A tanyavilágban nem volt szokás az ajándékozás, hiszen minden családban volt 5-6 vagy 8-10 gyermek, de az ünnep lelki megélése és megünneplése ugyanúgy megvolt. A környéken nem voltak boltok, mi pedig egyébként is nagyon szegények voltunk, így nem tudtuk, hogyan lesz megünnepelve a karácsony. Édesapám, aki mezőőr volt, és újra bekapcsolódhatott a munkába, valahonnan szerzett egy fenyőgallyat. Azt nem tudom, hogy honnan, mert a környékünkön nem voltak fenyőfák. Magunk készítettünk szaloncukrot úgy, hogy a cukrot és a lisztet összekevertük, és újságpapírba becsomagoltuk, azzal díszítettük fel az ágat. Ennek a karácsonynak még az volt az érdekessége, hogy az iskolát megszakították szeptemberben, a levente korúakat pedig besorozták, és elvitték nyugatra. Én szerencsére nem kaptam behívót, valószínűleg azért nem, mert az édesapám mezőőrként kézbesítette azokat, és nekem nem adta át. Így ünnepelhettük együtt azt az emlékezetes karácsonyt. 

– Önről mindig szeretettel és tisztelettel beszélnek. Ön hogyan gondol Gyula városára?

– Én Szentesről származom, és Szentesre gondolok vissza a legszívesebben. Ott töltöttem a gyermekkoromat, ott voltam fiatal, ott alapoztam meg az életemet, és a testi-szellemi alapokat is ott kaptam meg. Ott ragadt rám az az erkölcs, ami körbevesz, mivel a paraszti környezet nagyon erkölcsös volt. Gyulára véletlen kerültem id. Christián László révén, de be tudtam illeszkedni, itt értem el a sportsikereimet, a tanítványaimat is itt neveltem. Rengeteg tanítványom volt, amikor kimegyek a bolhapiacra, mindig odajönnek köszönni vagy beszélgetni. A legjobban akkor érzem a szeretetet, amikor érettségi találkozókon vagy más összejöveteleken megtapsolnak. Úgy mondhatnám, hogy Gyula lett az én választott hazám. 

____Eredeti-GYHRCSD_0013.JPG

tanár úr a kedvünkért beállt egy tesnevelés órára 

Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba

Összes cikk - lent (max 996px)
+
+
+
+
+
+
+
+
+
A rovat friss cikkei
A Gyulai Hírlap legfrissebb cikkei
Cikkek keresése az online archívumban
Bannerfelhő (max 165px)