Kiss László és Ferdinandy György a gyulai könyvtárban
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
A mára nemzeti nagysággá érett és hála Istennek még aktív, szellemileg frissnek megmaradt, kortárs doyenné váló „Gyuri bácsi” háromszori távoltartás és kínos deklasszáltság és 6 év méltatlanul garázslakban eltöltött idő után, 21 évesen, éppen 1956-ban kezdte egyetemi tanulmányait az ELTE BTK magyar–francia szakán. Olyan jelentős mesterei voltak, mint a Nobel-díj közelébe került Füst Milán, akivel kapcsolatban egy groteszk személyes élménye is maradt. Az 1954–1956 között a Fővárosi Autóbuszüzemben dolgozó ifjú munkaegyenruhában ült be órára, amely nagyon hasonlított a „hivatalos szervek” pufajkájára, mire „az öreg Milán bácsi” felszisszenve ódzkodott előadásának megtartásától, amíg fegyveresek ülnek a teremben. Arcpirító előrejelzése volt ez a történelmi sorsfordulatnak.
A beiratkozástól számítva 6 hét elteltével kitört a forradalom. Az egyetemista fiatalok elhitték, hogy a tankokra trikolort kitűző oroszok átálltak, hogy az amerikai ejtőernyős katonák már landoltak a határunknál és felszabadítanak. November 4-én a legtöbben rádöbbentek, hogy ebben az országban nincs jövő. December 7-én Ferdinandy is elhagyta az országot, hogy 50 évig emigránsként élje le életét. A magyar történelem viharos 30 évétől távol, de arra mindig figyelve – és a világsajtót hűen tudósítva – várta a hazatérés lehetőségét. Saját bevallása szerint belőle a „hontalanság facsarta ki a tehetséget”. 1956–1964 között Franciaországban kőművesként, orosz fordítóként és könyveladóként tartotta fenn magát. 1957–1969 között Strasbourgban befejezte az egyetemet. 1959-ben a Strasbourgi Egyetemen Remenyik Zsigmond latin-amerikai évei címen megírt disszertációjával irodalomtörténeti doktori címet szerzett. A közben megjelent első két kötete még francia nyelven íródott. Az egyik egy esszégyűjtemény volt a magyar–francia kapcsolatokról 936 és 1956 között, a másik pedig a Sziget a víz alatt (1960) című elbeszéléskötet. A francia közélettel és irodalommal való kapcsolat sosem szűnt meg, irodalmi díjak és egy rövid visszatelepülés 1973-ban jogfolytonossá tette azt.
1964–1976 között újabb nyelv és kultúra megismerése várta Ferdinandyt, hiszen a francia származású első feleségével kitelepültek Puerto Ricóba. Colette Pexrethont még fiatal tudósítóként a kéziratainak kijavítása közben lobbant szerelem okán vette el. Majd élete során háromszor is megismételte ezt a rítust, amely élmény- és alapanyagul szolgált a Kagylócska (Egy szerelem története) című novelláskötethez, amelyben a szerelmi élet asszonyképeit, leányportréit foglalta össze. A Puerto Ricó-i Egyetem tanáraként spanyol nyelven kellett oktatnia többek között az 1956-os események történetét már a ’60-as években, saját bevallása szerint olyan hallgatóknak, akiknek nagy- vagy dédszülei még rabszolgák voltak, így mindenképpen fogékonyabbnak bizonyultak a demokratikus szabadságeszményekre.
A Puerto Ricó-i „kezdő ültetvényes” mindennapi túlélésében nagy szerepet játszott, hogy 1964–1970 között a Szomorú Vasárnap irodalmi lap kiadója, 1976–1985 között a Szabad Európa Rádió külső munkatársa volt. 1987-ben tért haza először. 30 év távollét után sem kopott meg a magyar nyelve, hiszen csak a tanult nyelv kopik, az anyanyelv soha. Nem elmenni volt irgalmatlan nehéz, hanem hazajönni. Megőrizni az identitást, miközben az ember szép lassan világpolgárrá érett. A Szerecsenségem történte (1988) már jelezte, hogy akármennyire is érti az ember a világot, szó szerint és képletesen is, hazája csak egy lehet. Aztán rádöbben az ember a differenciákra is: „Megtanultam, hogy minden kétlakinak nem két, hanem három hazája van. Egy: a választott, kettő: a szülőföld mai változata, és végül: az óhaza, ami már csak az emlékeiben létezik. És hogy majdnem mindegy, hol rendezi be magának ezt a harmadikat” (Három haza, 2013). Így alakult ki az az általános közérzet, hogy valaki ugyan Magyarországon él magyarként, de mindig munkál benne egy kis idegenség. A hazatérés nem volt hirtelen. A 2000-es évek elején még Puerto Rico és Miami között ingáztak, míg 2010 után az első fecskeként talán végleg és újra otthonra leltek Magyarhonba, és második feleségével, a kubai Maria T. Reyesszel, Budapesten telepedtek le.
A rendszerváltás óta több írótárs tért vissza az óhazába, így a 2006-ban elhunyt legendás Faludy György is, akivel Ferdinandy „odakinn” levelezésben állott, és aki miatt tkp. prózaíró lett, mert a nagy előd nem értékelte eléggé verseit. Másodsorban az éppen idén Kossuth-nagydíjat kapott Makkai Ádámról, a szintén 1935-ös születésű, 56-os harcostársról is említést tett. Noha már Franciaországban többször kért hazatérési engedélyt, de 20 évig nem kapott lehetőséget, hogy az 1956-ban 30 évre lerokkantott, ártatlanul elítélt, egykori orvos édesapját ápolhassa, aki 1974-ben végül feladta a küzdelmet.
Tisztességgel jelenthetem, hogy Ferdinandy György azonban egész életben nem adta fel, a családnevében az á-ról sohasem esett le az ékezet, ahogyan Márai egykor megjósolta, hiszen sohasem volt. Hazatért, és ennek a ténynek mi végtelenül örülhetünk. Remélhetőleg írónktól hamarosan olvashatjuk Ferdinandy Lászlónak a recski fogolytáborban való szenvedésének történetét és a gyulai irodalmi est és beszélgetés rövid, naplószerű Ferdinandy-reflexióit is a szolnoki Eső folyóiratban. Talán, valamikor novemberben…
„November hetedikén felbontottam a bort. Telihold volt, békés, csillagos éj. A jelen szövete ilyenkor felszakad. Látom apámat, anyámat. Októbert, a reményt. A régi társakat.” (Ferdinandy György: Fortuna szekerén – Tiszatáj, 1999.04.)
