Klem Viktor a Gyulai Várszínház Kamaratermében
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
A most 67 éves német író, Patrick Süskind nevét „A parfüm – Egy gyilkos története” című regénye kapcsán ismeri a világ, a hazai közönség azonban a „A nagybőgő” által is, melyet Darvas Iván játszott több száz alkalommal sikeresen. A korosodó zenész önmegtagadó frusztrációiról valló műről ezúttal a függetlenség rögös útját eltökélten járó fiatal művész, Klem Viktor akarta kideríteni, hogy miként boldogul a darabban felvetődő kérdésekkel, még harmincon innen. Meglehetősen jól, hisz az alig egy éve futó darab az idei Monodráma és Stúdiószínházi Fesztivál (MOST Feszt 2016) legjobb előadásának bizonyult. A siker titka pedig ott kereshető, hogy a darabbéli zenész félelme, magánya és kitaszítottsága manapság már egyáltalán nem életkori sajátosság, hisz a harmincas korosztály tagjai közül is egyre többen teszik fel maguknak a kérdést, hogy jó helyen vannak-e, és meddig folytatható a jelenlegi módon az életük. Ráadásul nemcsak azok, akik évek óta tartó várakozásukban elégedetlenek, hanem a foglalkoztatottak és megbecsültek is. Ez pedig már attól is független, hogy valaki nagybőgős, színész vagy más terület képviselője, mert ha egy alkotó ember belenyugszik a középszerűségbe, akkor kár bármit is tovább folytatnia. Mint ahogy az is általános kórkép, ahogy a figyelem kiérdemlésére két módot lát: botrányt csinál, vagy türelemmel járja be odáig vezető útját. Na és vajon mi lehet a maximum?
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
„Gyakran van, mi összehasonlíthatatlanul jobb a környezeténél, mégis kimarad, elpusztul – mondja –, mint a háromhúros nagybőgő, aminek sokkal szebb a hangja, de azért a német, négyhúros változat terjedt el, mert akkoriban ott voltak a nagy zeneszerzők. Akik persze csak elvétve komponáltak bőgőre valamit.” A zenész és a néző közti beszélgetésben hamar felszínre tör a mellőzöttség sértettsége, a kisebbrendűséget túlkompenzáló pökhendiség és a kitörésre való képtelenség. Ahogy ez az elveszett, modoros kis csodabogár játszik hangszerén, vagy ahogy ül a szmokingjához húzott vörös zoknijában az önsajnálat hangszigetelt szobájába zárva, és vall az életéről, szerelméről, és beszél a zenéről, mint metafizikai jelenségről, valamint egyszerre áldott és átkozott hangszeréről, mi örömének éppúgy, mint összes frusztráltságának megtestesítője, egyszerre lelkes és kiábrándult, szenvedélyes, de magányos, és úgy alázatos, hogy közben lázadó is. Egy-egy pillanatra játékán át felvillan Darvas Iván, hangja pedig több ízben is Székhelyi Józsefet juttatja észbe, de bármit és bárhogy is tesz, a nézőtéren ülők közül mindenki azt érezheti: közvetlenül rá néz és hozzá szól. Játszi könnyedséggel vonja magára a figyelmet, és még a tinilányok is áhítattal hallgatják rögtönzött zenetörténeti előadását, és vesznek remekül minden burkolt poént. Ilyen előadásra nekik is öröm színházba menni. Hisz nem markol sokat, így sikerül a látszatnál lényegesen többet megfognia. Üde, szellemes, világos és könnyed, így annál jobban üt egy-egy elrejtett mély gondolat.
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
Bár Klem Viktor egész estés munkáját épp a tetőponton majdnem agyonvágta egy rezgőre állított kitartóan szóló telefon, az egyszerű vonalvezetésű, de nagy műgonddal előkészített portré így is mindenki számára remekül rajzolta fel a viszonyulásokat arról, hogy kik és hol vagyunk, miként viszonyulunk döntéseinkhez, képesek vagyunk-e ledönteni a saját magunknak emelt falakat, és merjük-e megélni az életet.
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
