Keresés


csak pontos egyezésekre
Keresés: oldalakon dokumentumokban, lapszámokban
Archívum
Gyulai Hírlap Archívum

Gyulai Hírlap - Kepenyes Pál, aki egy jó időben jó helyen elcsattant pofonnak köszönhetően lett zenész

Összes cikk - fent (max 996px)
  A  A  A 
GYULAI HÍRLAP • Csomós Éva • INTERJÚ • 2015. december 22. 11:00
Kepenyes Pál, aki egy jó időben jó helyen elcsattant pofonnak köszönhetően lett zenész
Kepenyes Pál: a legfontosabb mindig az, hogy az ember boldog legyen attól, amit tesz
A zenészekről élő általános kép ellenére – miszerint bohém, éjszakában dorbélozó emberek – Kepenyes Pállal egy nyári reggelen már 8 órakor a Zeneiskola udvarán üldögélve beszélgettünk. Közben mellettünk bóklászott a szabadtéri koncertjeire is gyakran vele tartó – ezért sokak számára ismert – Füles nevű kutyája, aki illedelmes türelemmel figyelte gazdája szavait. A népszerű előadóművész, közkedvelt zenepedagógus hivatása örömeiről és a zeneismeret áldásos hatásairól is beszélt.
____Eredeti-GYHRCSD_001.JPG

kepenyes pál

Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba 

– Miként is van a valóságban ez az éjszakázó, dorbézoló zenészekről élő kép?

– Ez attól függően változik, hogy épp milyen tevékenységet végez az ember. Ha valaki zenetanár, többnyire 14-19 óra közt tanít, majd hazamegy. A szimfonikus zenekarok koncertjei rendszerint este kezdődnek, és 22-23 óráig eltartanak, ha pedig rock, big band, dixieland a műfaj, egy-egy koncert során olyan lendület kerül az emberbe, ami nem vezetődhet le úgy, mint futás után – amikor fél óra múlva már visszaáll a pulzus –, annak a töltetnek mindenféleképp van egy kifutási ideje, ami sokszor még éjszaka is képes az embert ébren tartani.

– A koncertezés éppúgy, mint a tanítás, mindenféleképp fegyelmezettséget követel és nagy felelősséggel is jár.

 

– Tanításnál nagyon sokat számít az ember rátermettsége, hogy mennyi a türelme és milyen humora van a figyelem megragadásához és az oktatáshoz. Ez másfajta személyiséget kíván. Amikor egy csoportnak tanítok éneket vagy  amikor egy gyerekkel egyénileg foglalkozom az adott fúvós hangszeren, fontosnak tartom, hogy mielőbb kialakuljon egy jó tanár-diák kapcsolat, mert akkor a tanulók a gyakorlás fontosságát is előbb megértik. Lényeges, hogy az a tudás, amit megtanítunk, később se vesszen el, mert aki egy hangszeren játszik, plusz még egy emberré válik. Akinek pedig komolyak a szándékai, és zenei pályára lép, a zenei középiskolával már a jövőjéről is dönt. A 14–19 éves kor közti életszakasz nagyon meghatározó egy fejlődő fiatal életében, ezért ott már kiemelten fontos a fegyelem is, ami a napi 4-5 órás gyakorolásokhoz elengedhetetlen.

– Mióta tanít a zeneiskolában?

– Igazgatóként kerültem ide 20 évvel ezelőtt, ami 14 évig ki is tartott, most igazgatóhelyettesként dolgozom, ami mellett tanítok is. Nagyon ügyesek a növendékeim, nemrég volt egy megyei verseny, amire két tanítványomat neveztem, és kategóriájukban mindketten a legjobbak lettek.

– Fontosnak tartja az ilyen jellegű megmérettetéseket?

– Egyáltalán nem vagyok híve a versenyeknek. Tanulóként én is mindig nagyon izgulós voltam, a versenyeken pedig ehhez társult egy plusz félelem is. A koncertek előtt ma is izgulok, de azt élvezem, mert ott nem kell senkivel versenyeznem, csakis játszani. Persze elvileg egy versenynek is az lenne a lényege, hogy zenéljen az ember, de ki tud olyan helyzetben elvonatkoztatni?

– Nem látni túl sok zenésznél, hogy saját koncertjein ilyen mértékben szerepeltesse a tanítványait.

– Az izgulás orvossága a minél gyakoribb szereplés. Az számít ugyanis, hogy az izgalom ne kerekedjen felül a játékra szánt figyelmen. Én már gyerekkoromban is zenekarszervező voltam, így természetes, hogy a növendékeimnek is szeretek lehetőséget adni a szereplésre, amihez persze egy általuk nyújtott, vállalható nívó is szükséges. Emellett az sem árt, ha valaki a zenén belül is képes több lábon megállni: több műfajban, több hangszeren játszani kifejezetten szerencsés lehet.

– A most mellettünk békésen heverésző Füles kutya – bár bizonyára nem tanítvány – nem tűnik túl izgulósnak, több szabadtéri fellépésnél látni, ahogy kényelmesen elidőz a színpadon.

 

– A háromórás big band próbákon is ott fekszik nyugodtan, kivéve a magas hangoknál, mert akkor ő is beszáll, vonítással. Ezt persze nem csak a próbán, hanem már színpadon, koncert közben is produkálta. Hangszerek terén nem válogatós, inkább csak a magas hangokra érzékeny. Engem azonban mindig is érdekeltek a hangszerek, a stílusok, nagyapámtól tanultam meg 5-6 éves koromban citerázni, ami magával hozta a többi népi hangszert (duda, pánsíp stb.) is.

– A duda felől jöttek be az életébe a fúvós hangszerek?

– Nem, egy gyerekkori barátom járt zeneiskolába a helyi polihisztor Kozák Lajos bácsihoz, aki épp úttörő fúvós zenekart szervezett, engem pedig trombitásként akart bevenni, de én már akkor kikötöttem, hogy „nekem ez a fekete kell”, ami a klarinét volt. Ez Szarvason történt.

– Mennyi idős volt akkor?

– Tizenkettő. Elég későn kezdtem, de pályaválasztáskor a tanárom felkereste a szüleimet, hogy a terveim felől érdeklődjön, mert úgy gondolta, hogy a klarinét egész jól áll a kezemben, ezért zenei pályára javasolt. Szegedre jelentkeztem zenei középiskolába, ahová engem felvettek, a barátomat – akinek hatására én is zenélésbe kezdtem – azonban nem, de nem voltam túl szorgalmas, mert a sport is nagyon érdekelt. Főként a foci és a pingpong, ami miatt a klarinét csak ritkán került a kezembe. Harmadik félévkor épphogy csak megkaptam a legalacsonyabb osztályzatot, aminek otthon nem is örültek túlzottan. Egy nap anyukám szembe jött velem az iskolai folyosón, én pedig teljesen megijedtem, mert azt gondoltam, hogy valami baj van otthon. „Otthon? Itt van a baj!” – felelte a nevelésnek azt az egy egyszerű formáját használva, ami egy lendülettel kezdődött, és lehetett volna belőle simogatás is, de ahhoz túl gyors volt. Ez megváltoztatta a hozzáállásomat. A foci és a pingpong ugyan megmaradt, de fontosságban a klarinét került az első helyre.

– Akár a sportban is lehetett volna gondolkozni a jövőt illetően?

– Ez annak idején téma is volt, de a zene mellett döntöttem.

– A szülők általában szeretik, ha biztos megélhetés kerül gyermekük kezébe, amit legtöbb esetben nem egy művészi pálya jelent.

 

– Szüleim az agrárszektorban dolgoztak, az ő életüket a háború erősen meghatározta (apukám 86 éves, anyukám 81), az iskolát nem tudták befejezni, majd az országot kellett újjáépíteni, így a tehetségük nem bontakozhatott ki, épp ezért a tanulás lehetőségét nagyon nagyra értékelték. Édesapám remekül rajzolt és jó néptáncos is volt, anyukám pedig kiválóan énekelt. Azt valahogy mindig is tudták és engem is abban a szellemben neveltek, hogy mindent lehet komolyan és jól csinálni. Azt mondták: „Azt csinálsz, amit akarsz, de akkor azt csináld rendesen.” Anyukám később büszke is volt arra, hogy akkor, 16 éves koromban jókor, jó helyen csattant el az a pofon, mert nyomatékosította vele az én 14 éves kori elhatározásomat. A tanulás nagyon lényeges, de a legfontosabb persze mindig az, hogy az ember boldog legyen attól, amit tesz.

– A zenén és a sporton kívül más pályára sosem gondolt?

– Annak idején a műbútorasztalosság és a biológia nagyon érdekelt, meg egyáltalán a különböző tudományok, ezért nagyon el tudtam volna képzelni magam kutató biológusként. A tévében ma is mindig az ezzel foglalkozó csatornák műsorait nézem.

– Gyulára miként vezetett az útja?

– A Szegedi Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola elvégzése után a békéscsabai színházhoz kerültem, de megérkezett a behívóm és Veszprémbe vittek katonának. Ott és akkor alakult Magyarországon az első big band zenekar, a Honi Légvédelmi Big band együttes, és amikor azt meghallottam játszani, olyan hatással volt rám, hogy leszerelés után – amikor 1988-ban visszakerültem Békéscsabára – máris big bandet verbuváltam. Aztán volt egy 2,5 éves csavargásom a világban, majd visszatértem a csabai színházhoz, de az ottani állásom 1995-ben megszűnt, Gyulán pedig épp ki volt írva egy zeneigazgatói pályázat, amit megnyertem, azáltal kerültem ide. A pályázat egyik fő irányadó vonala az iskolai fúvós zenei élet feltámasztása volt, ami mára igencsak megerősödött, mert 70-80 ember is műveli intézményen belül.

– Azzal, hogy ide került, át is költözött Gyulára?

– Még Békéscsabán laktam egy évet. Akkoriban sokat dolgoztam egy balatoni operett-társulattal, 170-180 előadást tartottunk egy nyári szezonban, napi 2-3 műsorral. Ezek a nyári munkák teremtették meg annak a lehetőségét, hogy tudtam venni Gyulán egy lakást.

– Aki egy fúvós hangszeren jól játszik, mennyire képes a többi fúvóst is megszólaltatni, illetve elboldogulni rajtuk valamilyen szinten?

– Itt meg kell különböztetni, hogy megszólaltatni és azt, hogy – nagyon jól mondta – el tud boldogulni rajta különböző szinteken. A fafúvós hangszerek közelebb állnak egymáshoz, ugyanúgy, mint a rézfúvósok is egymás között, de azért nagy különbség van egy trombita és egy harsona között. Ezeket én meg tudom szólaltatni, de önmagában ez tudásnak nem nevezhető. Az én fő hangszerem a klarinét, amihez a szaxofon nagyon közel áll, de könnyebben átjárható a klarinétból a szaxofon, mint fordítva. A külföldi útjaim alatt – ahol vendéglátó zenekarban játszottam különböző szállodákban – kicsit fuvolázni is megtanultam, mert fantasztikus muzsikusokkal találkoztam, és nekem is használhatóvá kellett magam tenni ahhoz, hogy érdemes legyen a zenekarukban tartaniuk. Nincs jó énekhangom, ezért a hangszertudásomon erősítettem. Klarinét, szaxofon, fuvola és a pánsíp, ez a négy hangszer került annyira előtérbe, hogy ki merjek állni velük a színpadra.

– Ha jól tudom, összesen 20-25 különböző hangszeren tud játszani.

 

– Időközben megtanultam basszusgitározni – a zongora eleve kötelező volt az iskolában –, Szegeden hihetetlen virtuozitással játszó szerb fickókkal játszottam, miközben a szerb zenével is megismerkedtem, és amikor láttam egy-egy új hangszert, mindig nagyon érdekelt, hogy vajon hogy tudom megszólaltatni, és addig-addig próbálkoztam, míg végül valahogy csak sikerült. De ott volt a már gyerekkorban megismert citera, töröksíp, majd a különböző klarinétok, a bendzsó, egy dudát is vettem – ezeknek a hangszereknek a vásárlását többnyire a gyerekműsorok generálták, mert azokat is mindig nagy szeretettel vállaltam.

– Ezek az iskolai oktatások egyedülállónak számítanak, hisz nem csak játékos és humoros formában történnek, de a gyerekek még a hangszereket is kipróbálhatják.

– Négyféle ilyen műsorom van, és valóban nagyon sok játékos elemet tartalmaznak, mint például a vonatozás, a képzeletbeli repülés, a tánc, és csakugyan igyekeztem minél több humoros elemet is belevenni. A sok játék, a sok érdekes hangszer és a sok nevetés mellett, ha egy műsor alkalmával csak egyetlen gyermek kap kedvet a zenetanulásához, máris elértem a célom, hisz elmondhatatlan fontosságú, hogy minél több gyermek tanuljon hangszeren, és játsszon azon felnőtt korában is, amivel nem csak saját magát, de a környezetét is boldogabbá és kiegyensúlyozottabbá teheti.

– Nem csak az oktatással, de személyiségével is egyértelműen képviseli, hogy mennyire komoly hajtóerőt jelent életében a zene.

– Nemrég pedig egy nagyon régi álmom is megvalósulhatott. Az igazgató úr – aki kiváló trombitás – felesége nagyszerűen zongorázza a dixieland műfajt –, a lányuk gitárszakon végezte el az egyetemet, és nagyszerűen bendzsózik, nekem itt a klarinét, vagyis pár éve elkezdtünk spekulálni egy dixieland együttes alapításán. Mihály nagyon sokat koncertezett, külföldön és Hódmezővásárhelyen, a Promenád Dixieland tagjaként, én meg azóta rajongtam a műfajért, hogy 16 évesen először hallottam Benkó Sándort és zenekarát játszani. Addig tanakodtunk, míg kerítettünk egy basszusgitárost, egy dobost, még egy fúvóst, és 2012-ben belevágtunk. Ebből lett a gyulai Royal Dixieland Band.

– Egy évvel később pedig már a 43. Nemzetközi Dixieland Fesztiválon a rendezvény fő szponzora által felajánlott egyetlen díjat, a Fesztivál Zenekara címet érdemelte ki a csapat, Drezdában.

– Olyan lendület volt a zenekarban, hogy ezt érezhették meg azok, akik nekünk ezt a díjat megszavazták a 12 országból érkező több mint 40 zenekar közül. Nagy volt az akarás, és mindenkiben volt rutin is, ez a sodrás mindenképp kiérezhető volt a zenekar játékából. Vagyis ami 14 éves koromban nagyon megtetszett, az 51 éves koromban meg is valósult.

Összes cikk - lent (max 996px)
+
+
+
+
+
+
+
+
+
A rovat friss cikkei
A Gyulai Hírlap legfrissebb cikkei
Cikkek keresése az online archívumban
Bannerfelhő (max 165px)