Keresés


csak pontos egyezésekre
Keresés: oldalakon dokumentumokban, lapszámokban
Archívum
Gyulai Hírlap Archívum

Gyulai Hírlap - Vásáry Tamás üzenete, hogy nincs jó és rossz

Összes cikk - fent (max 996px)
  A  A  A 
GYULAI HÍRLAP • Csomós Éva • INTERJÚ • 2015. november 10. 17:00
Vásáry Tamás üzenete, hogy nincs jó és rossz
Vásáry Tamás: Egész életünkben örök téma, hogy kik vagyunk, és hogy rajtunk keresztül hova tart a mindenség
Vásáry Tamás világhírű zongoraművész, karmester, megannyi művészi díj birtokosa, aki nem csak a világ legrangosabb zenei központjaiban nyűgözte már le a közönséget, hanem tudását előadásokkal, televízió-műsorokkal és könyvekkel is igyekszik tovább örökíteni. Az általa alapított Kodály Zoltán Ifjúsági Világzenekarral is évek óta elsöprő sikereket arat, melynek tagjai a világ minden tájáról érkező fiatal zeneművészek, akik mindössze egy hét leforgása alatt készülnek fel azokból a művekből, amelyeket aztán egy turné során eljátszanak. Ebből az alkalomból látogattak Gyulára is, ahol a Vigadóban adtak emlékezetes koncertet júliusban.
____Eredeti-K_5_9563.jpg

Vásáry Tamás

Fotó: Gyulai Hírlap – Pénzes Sándor

Feszített a tempó, hiszen egymást követő napokon lépnek fel az ország igencsak távol eső pontjain. Debrecen és Budapest után Gyulán, majd Galántán és Prágában. Hogy lehet mindezt akár csak fizikailag is bírni?

– Ez nagyban függ attól, hogy ha utazik az ember, milyen lehetőségei adódnak közben a pihenésre. Én megszoktam, mert amikor csak zongoráztam, és több mint száz koncertem volt évente az egész világon mindenfelé, megtanultam minden szabad pillanatot kihasználni, így remekül tudok például autóban, repülőn aludni. Valamint 1958 óta naponta rendszeresen jógázom, ami óriási dolog, mert egy tízperces fejenállás felér egy egész éjszakai alvással, így frissen tudom várni a következő koncertet.

Az 5 állomásos turnéból két előadás után talán már lehet látni, vannak-e a koncertnek olyan pontjai, ahol erősebb figyelem szükséges?

– Nagyon aktuális kérdés, ugyanis az elmúlt hét év során ez a legjobb zenekar, ami eddig összejött, kiválóan játszik, és a felállított sorrend is nagyon jó lenne, de rögtön a legeslegelején van egy olyan rész, ahol az egyik kürt egy hanggal mindig belepiszkít. Nem a legszerencsésebb így elkezdeni egy koncertprogramot, hiába felejtik el később az emberek, mégis negatív benyomást kelt. Ezért elhatároztam, hogy ettől a gyulai koncerttől fogva megcserélem a sorrendet. Furcsának fog tűnni, hogy nem nyitánnyal nyitunk, hanem az csak a második szám lesz, de ilyen is van. Vagy 20 évvel ezelőtt Párizsban voltam, Solti György dirigált az ottani operában, és meghívott a második előadásra az igazgatói páholyba. Rettenetesen meleg nyár volt, az első előadáson az egész zenekar ingujjban játszott, ezért én is úgy gondoltam, hogy ha ők a premieren ingujjban játszottak, nevetséges lesz, ha én szmokingban jelenek meg. Volt egy elegáns fehér vászonöltönyöm, a feleségem is biztatott, hogy azt válasszam. Aztán én voltam az egyetlen, aki nem szmokingban érkezett, mert kiderült, hogy a premiert a második előadáson tartották. Vagyis előfordult már, hogy a premier nem az első előadás volt, itt pedig a nyitány nem a nyitány lesz.

Milyen jó példája ez a történet annak, hogy az ember ne akarjon megfelelni, hanem mindig a saját elvárásaihoz tartsa magát, mert akkor minden rendben marad. Mint ahogy a művész sem keresi feltétlenül közönsége kegyeit, mégis – azt mondják – mindent érez a nézőtérről. A világ szinte minden nagy és kis színpadait bejárva mik a tapasztalatai erről? Csakugyan létezik intelligens, művelt vagy épp rossz közönség?

– Nem is annyira a minősége számít, mert minden közönségben vannak, akik jobban értenek a zenéhez, többnyire a fővárosokban, ahol mindig a nagyon vájt fülűek jönnek a koncertekre. Ilyen alapon például Amerikában óriási különbség van a New York-i közönség és a többi nagyváros közönsége között, mert a New York-i a legnemzetközibb. Érdekes megfigyelni, hogy bizonyos helyeken mik a tradíciók. Az amerikai közönség, ha tényleg azt akarja kinyilvánítani, hogy valami különlegesen tetszett neki, akkor felállva tapsol. Ez elég ritkán fordul elő, de időnként mégis megtörténik. Amikor először játszottam Hollandiában – épp egy amerikai turné után – nemhogy a koncert végén, de már a szünetben állva ünnepelt a közönség. Gondoltam is, hogy „Na, ezt nevezem ám sikernek!”, majd mentem a következő holland városba, és ott is ez történt. Kiderült, hogy ott ez tradíció. Ezzel szemben például Az Edinburgh-i Fesztiválon, ahol a legnagyobb zenekarok játszanak a berlini filharmonikusoktól kezdve a legnevesebb szólistákig, ott egyáltalán nem létezik ütemes taps, de Angliában sem. Akármilyen nagy a siker, az elmarad. Magyarországon meg az a helyzet, hogy nem lehet olyan rosszul szerepelni, hogy ne legyen ütemes taps a végén. Ez már majdnem egy udvariassági formula nálunk, amit nem helyeslek, mert fontos lenne különbséget tenni.

– Az ütemes tapsból nem hallható ki mégis a vélemény?

– Ellentmondásnak tűnik, de szerintem egy előadás egyetlen mérvadó kritikusa a közönség. Mert a kritikus is egy ember – még ha a legnagyobb zenészek közül való is –, nem mérvadó. A zenetörténelemből tudható, hogy Brahms és Liszt nem szerették egymást, Wagner kinevette Brahms szimfóniáját, így akkor mi a kritérium? Ha egyik embernek tetszik valami, a másiknak nem, akkor lehetne azt mondani, hogy a zeneszerző bizonyára tudja, hogy valaki hogyan játszott, de ez sem egészen igaz. Ott volt Schubert, aki elég nagy zeneszerző volt, és két héttel a halála előtt beiratkozott egy közepes zeneszerzőtanárhoz zeneszerzést tanulni, mert annyira nem volt tisztában saját képességeivel. Ha pedig nincs visszajelzés, az előadók nem tudják hányadán állnak. A közönség az üres virtuozitásnak is tapsol, de annak is megvan az értelme, hisz van olyan teljesítmény, ami imponáló. Ugyanakkor a közönség a legfinomabb, legérzékenyebb nüanszokat is érzékeli. Nem egyetlen ember, hanem a közös öntudat. Ami olykor egy híres zenész esetében még a kevésbé kimagasló produkciókat is képes megszépíteni.

Koncertezéssel, valamint a zenén túli benyomásainak rögzítésével foglalkoznak könyvei is, köztük a 2013-ban megjelent Üzenet első kötete, amiben azt írja, hogy minden azért történt az életében, hogy ez a könyv megszülessen. Ennek felismerése – feltételezem – az események közti összefüggéseket, az ismétlődések tanulságait is megmutatták.

– Bennem csak fokozatosan alakult ki a könyv jelentősége. Annyira tele voltam az emlékeimmel, és már gyerekkoromtól annyira fontosak és jelentőségteljesek voltak, hogy valamilyen módon fontosnak tartottam megosztani az emberekkel. Különben is olyan természetű vagyok, hogy ha valami szépet látok-hallok, szeretem másokkal megosztani. Ez egy adottság nálam. Így ezeket az élményeket is meg akartam örökíteni.

– Az írás folyamata is kronológiai volt?

– Úgy kezdtem el, ahogy eszembe jutottak a dolgok, majd egyre inkább kialakult egy történet, párbeszédekkel. Először csak a gyerekkori élményeimet szerettem volna leírni, addig, amíg 11 éves koromban Debrecenből Pestre költöztünk, mert édesapám az első debreceni kormány államtitkára lett, és az volt az első nagy fejezete az életemnek. Amikor ezzel kész voltam, rájöttem, hogy folytatni kell. Az első feleségem Kutasi Kovács Lajos író-költőnek volt a lánya, maga is bújta a könyveket, és mindene volt az irodalom és a művészet, a zenében is meg volt az ízlése, és értette, hogy mi a jó zene. 1969-ben ültünk egy este, és mondtam neki, hogy nagyon feszítenek az emlékeim. Az ő javaslatára kezdtem el írni. Méghozzá úgy, mintha a csapból ömlött volna a víz. Ez életem legzsúfoltabb szakaszában volt. Több mint 120 koncertem volt havonta, állandóan úton voltam, így amikor taxiban ültem, repülőgépen, repülőtéren várakoztam, a kis angol írógépemen írtam villámgyorsan. Mintha valaki diktálta volna nekem a szöveget. Emlékszem, egyszer Richter, a nagy zongorista egy nyáron eljött a koncertemre a görög amfiteátrumba. Nagyon izgultam, mert két nap alatt kellett felkészülnöm. Borzasztó hőség volt, utána pokoli szomjas voltam, de nem lehetett mást inni, csak pezsgőt, és mivel én nagyon szeretem a pezsgőt, egymás után megittam nem is tudom hány pohárral. Teljesen berúgtam, majd valahogy visszakerültem a hotelbe és úgy gondoltam, nyakon csípem ezeket a fensőbb hatóságokat, hogy tényleg ők diktálnak-e, és írni kezdtem. Azt sem tudtam, hogy hívnak, csak írtam. Másnap reggel elolvastam, és az volt a legjobb írásom. Úgy fogalmazom ezt meg, hogy fent elhatározták, hogy ennek a könyvnek meg kell íródni. Ma már tudom, miért. Mert ez egy üzenet, hogy az emberek rájöjjenek arra, hogy mit számít az öntudat.

Ha jól sejtem, miután a külsőségeket lebontjuk, a mozgatórugók szintjén azonos dolgok történnek a történelemben éppúgy, mint az egyének életében generációról generációra, és ha az Ön életén keresztül magukra ismernek az olvasók, a saját életükben használható megoldásokra bukkanhatnak. Ugyanakkor saját története olvasójaként is felfedezhetők azok a pontok, amik sejtetni engedik a folytatás kimenetelét.

– Szerintem az a legérdekesebb a könyvben, hogy nekem 12 éves koromban volt egy álmom, amiben olyan félreérthetetlen szimbólumokkal volt benne az egész jövőm, hogy az szinte döbbenetes. Adódhat a kérdés, hogy ki az, aki bennem tudta, hogy ez a jövőm? A világ tele van a mi racionális gondolkozásunk számára ellentmondásosnak tűnő dolgokkal, miközben az a valóság. Csak miután a racionális agyunk megszokta, hogy valami vagy igen vagy nem, pozitív vagy negatív, fekete vagy fehér, nehezen fogadja el, hogy valami egyszerre legyen jelen, pedig a mindennapos életünkben is pontosan ez történik. A racionális agy csak egy icike-picike százaléka az agyunknak, amire azt mondják, hogy ezt használjuk. A többit is, csak nem racionális módon, hanem úgy, hogy igen és nem egyszerre, hanem fel és le, jövő és múlt egyszerre van jelen, mint ahogyan a végtelen és a megfoghatatlan is egy közben mégis létező valami. A férfi és nő ellentétéből születik a gyerek, illetve előbb kialakul egy sejt, aminél nem beszélhetek tudatról, mégis ott van benne a mindentudás. Az, hogy milyen lesz a gyerek szeme színe, milyen lesz az ujjainak az aránya, mihez lesz tehetsége. Ez egy ellentmondás. A semmi és a minden. Azok a princípiumok, melyeken keresztül történik a megvalósulás. A kvantumfizikával is ezt mondják: a nagy robbanás előtt volt egy olyan pont, amiben az egész világmindenség benne volt. Egy picike atommag, de ez már misztika, mert fizikailag elképzelhetetlen, és mégis ezt mondják. A hosszú időn keresztül való fejlődés, a bizonyos irányba tartó változás az én megfogalmazásomban egy céllal történhet: egy végső, örök, tökéletes isteni boldogságért. A világ ki akarja hozni magából a tökéletes isteni gazdagság esszenciáját. Ezt a tapasztaláson keresztül éri el. Az ember is csak az ellentéteken keresztül tudja megtapasztalni önmagát. Aki sosem volt beteg, nem fogja tudni, mi az egészség. Aki nem látott árnyékot, nem tudja, hogy mi a fény. Aki soha nem halt meg, nem fogja tudni, mi az örök élet. Ezért van szüksége az esszenciának a saját negatívjára, mert ezen keresztül tapasztalja meg magát. Ez vezet oda – és ez az üzenet részemről –, hogy nincs jó, és nincs rossz. Csak pillanatnyilag, mert az életben és az anyagi világban ott a lebomlás, a halál, de ott van az esszencia is, ami nem hal meg, csak egyre magasabb tudati és boldogságszintet ér el. Ez az én világnézetem, és ez az, amit az emberekkel közölnöm kell, mert bizony nagyon sok szempontból a vallási dogmák nem tudnak megállni a lábukon. Nem is lényeges hogy ki miben hisz – ismertem nagyon rendes materialista embereket, és nagyon nem rendes katolikus papokat is –, csak az, hogy járja be az utat, mert egyetlen igazi problémát sem lehet megfejteni anélkül, hogy az egész mindenség gyökeréig ne menjen le az ember. Ki vagyok én? Milyen szerepem van nekem ebben a mindenségben? Ha ezzel megvagyunk, akkor fogom meglátni, hogy én most éppen betöltöm-e azt, aki most vagyok, aki most így látom a világot, az Istent, az embert, mert azt kell betöltenem. Nem szabad másképpen, mert különben skizofrén leszek. Azt kell megélnem, ahol a fejlődésben tartok. Egy 3 éves gyerektől ne várjam, hogy József Attilát olvasson, vagy Wagnert hallgasson, mert az a helyénvaló, ha a homokban játszik. Egész életünkben örök téma, hogy kik vagyunk, és hogy rajtunk keresztül hova tart a mindenség.

Összes cikk - lent (max 996px)
+
+
+
+
+
+
+
A rovat friss cikkei
A Gyulai Hírlap legfrissebb cikkei
Cikkek keresése az online archívumban
Bannerfelhő (max 165px)