• Bár Szombathelyen születtem 1946-ban, de anyai és apai ágon is gyulaiak vagyunk, és én is annak tartom magam. Édesapám a harmincas években építészmérnökként Gyulán nem kapott a végzettségének megfelelő állást, csak ÁDOB-mérnökként dolgozhatott. 1940-től lett rendes állása Szombathelyen, az Állami Építésügyi Hivatalban. Tanítóképzőt végzett édesanyám hol itt, hol ott szült egy gyereket, összesen ötöt – három nővérem és egy húgom van –, engem éppen Szombathelyen. Apám szakmáját ma talán városrendezésnek mondanánk, ez egy komplex munka volt, a geológiától a néprajzig mindent magába foglalt, és ezt a komplex ismeretanyagot kaptuk meg mi is.
• Mi volt az a közeg, ahonnan a gyulaiságot, a gyulai szellemiséget gyökerezteti?
• Gyermekkoromat az újvárosi városrészben, református közegben töltöttem, ott nőttem fel. A szüleimnek kiterjedt társasága volt, papok, tanárok, orvosok, tehát egy alapvetően értelmiségi, polgári kör alakult ki a református lelkész, Kósa Feri bácsi körül. Kiemelkedően értékes és értékteremtő volt ez a közösség, akik ebben nőttek fel, mind kiváló emberek lettek, én magam is eljutottam valahová. Olyan alapokat kaptunk Gyulán, hogy arra lehetett fokozatosan építkezni: 18 éves koromra megtanultam a világból minden lényegeset.
• Ez egy inspiráló szellemi környezet volt?
• Nemcsak szellemi. A gyulaiság, a gyulai lét egy minden szempontból ideális nevelési közeget adott. Nekünk, gyerekeknek mindent élményszerűen és alaposan megtanítottak, ahogy szimbolikusan mondani szoktam, a kapanyéltől a hegedűvonóig. Nyelveket tanultunk, zenélni, táncolni – és általában dolgozni. Ezen túl ez egy olyan baráti kisközösség is volt, ami a család után nagyon fontos volt, hogy polgári gyerekként el tudjuk viselni az akkori időket. Mert bármilyen idillikus is ma a visszatekintés, azért például Kósa Feri bácsit, mint református papot, a Rákosi-időkben elég sokat nyaggatták.
• Megtanultak védekezni a külvilág ellen is?
• Igen, mi tudtuk pontosan, hogy az iskolában mit nem szabad mondani, és azt is, miért nem. Okosan kellett viselkedni, különben elvisznek Recskre. Ez egy intelligens, progresszív, magyartudatú társaság volt, amely korábban a német, majd az orosz megszállást sem akarta, így őket sem akarta és fogadta el senki.
• Mikor értek véget a gyulai évek?
• Lényegében soha, a szálak, emberek, kapcsolatok ma is kötnek oda. De ha erre gondolsz: édesapám 1962-ig Békéscsabára járt dolgozni, aztán került fel Budapestre, és jött a család is. Vagyis mi a húgommal, Évával otthon maradtunk az Ecsedi utcai házban, én ott érettségiztem, onnan vittek el előfelvételisként katonának.
• A zene ekkor már főszerepet játszott az életében?
• A zene teljesen evidens volt otthon. Édesapám nagyon szeretett énekelni, édesanyám zongorázott, néha kántorkodott is. Mindannyian tanultunk klasszikus zenét, és ha összejöttünk, volt éneklés, nemcsak népdal, magyar nóta is. Már akkor megtanultam, hogy műfajra való tekintet nélkül kétféle zene van: jó és rossz. Amikor elkezdtem hegedűn tanulni, hamarosan zenekarban is játszottunk. Alapvetően nem vagyok nagy zenei tehetség – nem lettem volna egy Menuhin –, inkább sok mindenben érzem magamat közepes képességűnek, a matematikában, tornában is. Ma már tudom, hogy felvettek volna a konzervatóriumba, de akkor nem oda akartam menni. Építészmérnök lettem, amit nem erőltetett édesapám, de olyan tudást kaptam tőle, amit senki Magyarországon nem kapott.
• De az egyetemi diplomáját is úgy szerezte meg, hogy közben már intenzíven zenélt.
• Igen, a katonaságnál – ami egy nagyon éles törésvonal volt, akkor lettem felnőtt, aki rácsodálkozott a dolgokra, hogy Jézusom, milyen a világ a szocialista hadseregből, Csongrádról nézve – megtanultam gitározni, a helyőrségi zenekar szólógitárosa voltam, a beat- és a rockzenébe is belekóstoltam. Majd a műegyetemen megismerkedtem Sebő Ferivel. Ő csellózott, én pedig brácsáztam a szimfonikus zenekarban, szólamvezető lettem. Sebő Feri már 1967-ben elkezdte megzenésíteni a József Attila-verseket, azt kezdtük el hármasban énekelni a feleségemmel, Gyenes Katival, aki fuvolázott és zongorázott a műegyetemi szimfonikus zenekarban. Aztán jött a táncházmozgalom, bár az építészkart közben elvégeztem, és amikor lediplomáztam 1970-ben, el is mentem a VÁTI-ba dolgozni.
• Ez nem tartott sokáig.
• Nem, 1972-ben mégis csak elszívott a zene, akkor már a népzene, a hangszeres népzene. Amikor a széki zenét meghallottam, megálltam, és tudtam, hogy kész, ezt kell csinálnom, tudtam, hogy valami olyan talált meg engem, ami nagyon erősen hat rám. Pedig én nem akartam otthagyni az építészi pályát, vissza is mentem a VÁTI-ba 1979-ben, ott voltam még három évet. Közben azért a Kassák Klubban – bár a Sebő együttes, aminek alapító tagja voltam ’74-ben, időközben megszűnt – ezután is csináltuk a táncházat Ferivel egészen 1986-ig. Zenéltünk sokszor sokfelé a világban, Tokióban félévig például kocsmazenészek voltunk Sebővel. Időközben komolyabban kutatni kezdtem volna - a méltán világhírű magyar népzenekutatásnak akkor meglehetősen elhanyagolt területét - a hangszeres népzenét. Ehhez viszont nem volt papírom, megpályáztam hát egy aspiratúrát, és végül várostervező építész létemre népzenéből kandidáltam 1987-ben.
• A hetvenes-nyolcvanas években a táncházmozgalomra, a népi kultúra ápolására mennyire nézett ferde szemmel a párt, mondván, hogy ez valamiféle alternatív gondolkodás gyűjtőhelye?
• Nem alternatívé, inkább normálisé. És persze ami normális, az megint sokaknak nem tetszett. A szovjet érdekszféra része voltunk, katonailag is megszállt országként. Az a fajta törekvés, hogy mi az egészséges nemzeti identitásunkat, kultúránkat rendbe akarjuk hozni, persze, hogy nem tetszett a politika azon részét képező többségnek, akik kiszolgálták azt a rendszert. De minden körülmények között, így akkor is voltak a normális irányba húzó emberek.
• A pártvezetésben is?
• A magas pártvezetés, egészen Aczél Györgyig, kifejezetten támogatta a táncházmozgalmat. Amikor minket a Kassák Klub miatt feljelentettek, Aczél elvtárs járt kinn, utána kaptunk SZOT-díjat is. Kapcsolatban voltunk például Pozsgayval, de főleg Vitányi Ivánnal, aki – mint a Népművelési Intézet igazgatója – kezdettől fogva támogatta a táncházat, egyszer ő maga is hegedült a Kassákban. De azért az egészre ne legyintsünk rá könnyedén, ebbe azért néhányan belehaltak, mentek rá házasságok, családok!
• A rendszerváltással új erők szabadultak fel, vagy a politikait felváltó piaci rendszer még rosszabb lett?
• Az nem politika volt, hanem szinte terror, mert nem volt választási lehetőség, vagy belépett az ember a pártba, vagy nem, vagy igent mondott, vagy hallgatott. És ez sem piac, ami most van, hanem egy másik terror. De hogy a kérdésre válaszoljak: rendkívül sokat javult a helyzet.
• Miért lehetett annyira sikeres, tömegesen népszerű a táncházmozgalom, mint a népi kultúrák és hagyományok ápolásának egyetlen más válfaja sem?
• A táncházmozgalom annak köszönheti a világsikerét – és ez szó szerint világsiker, Kaliforniától Japánig láttam a saját szememmel –, hogy nagyon magas szintű tudományos kutatás és nagyon komoly erkölcsi erő van mögötte. Ezentúl mindenhol a legrövidebb úton jutottunk el a hiteles forrásig, pl. amikor elindultunk Erdélybe, akkor tudtuk, hogy Kallós Zoltánhoz kell menni, ő mindenkit ismert, és tudta, milyen zenéért kit, hol kell keresnünk.
• Gyuláról indulva meghódította az országot, a Kárpát-medencét, a világot. És közben, azt mondja, még mindig gyulainak érzi magát.
• Hát persze. Nem az van, hogy elkerültem Pestre, és lezártam magamban Gyulát. Nem akartam eljönni Pestre, de a Békés megyei tanácsnál kinyírták apámat, nem volt más választásunk, jönni kellett. Nemhogy elszakítanám, vagy elfelejteném – épp attól vagyok gazdag, hogy Szombathelyen születve, budapesti lakosként vagyok gyulai. Nekem az egész életem Gyulán maradt, amikor elkerültünk, de aztán, ahogy mondtad, fokozatosan megismertem Pestet, Magyarországot, a Kárpát-medencét, Európát. És gondolj bele: a technika alakulása úgy összetöpörítette a világot, hogy egy repülővel kinn vagy New Yorkban nyolc óra alatt – erre ráment Kolumbusz fél élete! Hogyne lennék gyulai? Beülök az autóba, és két óra alatt, míg itt átjutok a város másik felébe, otthon vagyok. A fél házunk még most is megvan az Ecsedi utcában, turnusokban járunk haza nyaralni. És hát díszpolgár is lettem nemrégiben, bár azt igazán apám érdemelte volna meg.
• A gyulai szellemiség megmaradt Gyulán? Hiszen a polgári kisváros, legalábbis külsőben, átment mediterrán üdülővárosba...
• Az élet egyik legfontosabb követelménye az alkalmazkodóképesség, és ilyen értelemben én fontosnak tartom, hogy Gyula tudott változni, és jó az, ahogyan változott. A Harruckern térnek a kinyitása édesapámnak régi terve és vágya volt, csak akkor nem lehetett megcsinálni. Az, hogy azt a belvárosi részt most sétálóutcává tették sok szórakozóhellyel, nagyon helyes. Emellett a sok vízzel, szökőkúttal visszaadtak valamit abból, amilyen a város a Körösök szabályozása előtt volt. Apámtól tudom ezt is: a szabályozás előtt Gyulán annyi híd volt, mint Velencében, és emlékszem, hogy gyerekkoromban a református templom kertjében, a holtágban játszottunk, ott hátul még mindig látszik a holtág helye. És hogy a gyulaiság, a gyulai szellemiség megmaradt-e? Hát hogyne maradt volna. Gondolj csak bele: most, Gyulától 220 kilométerre itt ülünk, és erről beszélgetünk…
