Gyulai Hírlap - Burokrepesztés

Újra elgondolkodtató előadással lepte meg nézőit a Gyulai Várszínház. A kamarateremben a Burok – A táguló idő összehúzódásai című táncszínházi produkciót láthattuk, amelyet a Tünet Együttes tett feledhetetlenné.

A születés a legcsodálatosabb dolog a világon! …És az egyik legfájdalmasabb is. Nem, kedves férfitársak, ezt sosem fogjuk eléggé átérezni! Az evolúció a nőket „kárhoztatta” erre a szerepre, mi csak támogathatjuk, elfogadhatjuk, segíthetjük, felfoghatjuk, megérthetjük, kutathatjuk és részt vehetünk ennek a csodának a folyamatában. Szabó Réka rendező-koreográfus nem véletlen a Trafóba álmodta az eredeti bemutatót 2018-ban. Már többször rendezett és táncolt Gyulán, most is jelen volt a nézőtéren. Megjegyzem, talán kicsit szűkebb teret igényelt volna a passió, amelyben kellően toleránsak lehetünk, mert mellettünk, szinte bennünk történik a magzatfejlődés, akár mi is bekerülhettünk volna a burokba. A diákjaimnak azonban – köztük még a fiúknak is – átment az élmény: értették a finom humor, a megfeszített testek és felhasznált tárgyak szimbolikáját. (Az egyedi testtartásokat vagy a felhasznált tárgyakat leginkább Rusznyák Csaba fotóin érdemes megtekinteni.) A diákokkal minden közösen megélt előadás után beszélgetünk a látottakról, így feltételezhetően „a tartós tárba” került ez az esemény is. Emellett meg merem írni, hogy egy efféle, nehezen emészthető darabra nem érdemes érzelmileg érettlen, művészetileg unintelligens, a művelődésre kényszerként tekintő, a magzatfejlődés folyamatát távolról sem helyén kezelő diákokat elhozni: sajnos, gyakran nem csak az én figyelmem tette tönkre pár serdülő EQ!

Ugyanakkor maga az előadás olyannyira magával ragadott, hogy egy idő után elvesztem a magzatburokban. A színpadon „újjászületett” próbafolyamatok – a narrátor instrukciói – egyértelművé tették, hogy a szereplők saját szülésélményei mintegy terápiás módon követelnek utat maguknak. Rendkívül hitelesek voltak, hiszen maguk is anyukák. Az előadás íve egyre inkább elmozdult a testi élmények prezentálása felé, így csökkent a verbalitás, miközben a szülés tánccal és zenével történő imitálása elképesztő energiákat indukált. Világosan rajzolódott ki előttünk a peteérés, a fogantatás, a szedercsíra-, majd a zigótaállapot, a magzattá válás, majd a burokrepedés, a magzatvízelfolyás és legvégül a megszületés. (Nyelvészként érdemes leírnom: a szül-et-ik szenvedő, ikes ige. Ha csak a nő végzi a cselekvést, akkor ő szül, a gyermek pedig elszenvedi, de valójában éppen ő lesz az alanya a cselekvésnek.) A táncmozdulatok megmutatták, hogy a világrajövetel nemcsak az anyának, hanem a babának is rendkívül aktív folyamat és mérhetetlen nagy energiabefektetés. Három különféle nő három egészen más módon kezelte a vajúdását: egy rövid, könnyed, sikamlós; egy hosszú, fáradtságos és mély hörgésekkel teli; tovább egy rövid, erős összehúzódásokkal járó, rémisztően fájdalmas.

A világrajövetel előtti utolsó időszak sok tényezőtől függ: a testalkattól, a genetikai kódtól, a magzat pozíciójától, a lélekállapottól, a felkészültségtől, a szervezet tápláltságától. Furulyás Dóra, Virág Melinda és Nagy Csilla fantasztikusan táncolták el, Dányi Viktória pedig koreográfus-asszisztensként narrálta a személyes történeteket. Részesei lehettünk a végtelenné táguló belső térnek, amelyből a baba „kiszabadul”. Az utolsó pillanatig ért, mozgott, jelzett, az anya közben behunyta a szemét, elmerült az önvizsgálatban. Mászkált, felállt, lépcsőzött, aludt, feküdt, oldalán, hátán, ahogy éppen még tudott, térdelt, kapaszkodott, állandóan WC-re járt. Kitágult és összehúzódott. Pulzált. Izzadt. Levegőért kapkodott. Elképesztő, hogy mindezt el tudták táncolni, teljesen meglepett, hogy a testet ilyen szinten lehet koordinálni, minden ínszalag feszült, minden sóhaj lélekig hatolt. Közben arra is rájöttem, hogy a legendás filmzenék nagy csatajelenetinek alapüteme azért annyira hatásos, mert az emberi szívverésre hangolt. Erre a hangra nagyon nehéz odafigyelni, mélyebb, koncentráltabb tudatállapotot igényel. Bizonyossá vált előttem az is, hogy nehéz lesz a saját gyermekem első szívhangjának kihangosított ütemét meghallva nem könnyes szemekkel az anyukája felé fordulni…

Köszönet mindezért a darabot megálmodó és létrehozó hölgyeknek, akik a végén „Köszönjük az apukáknak!” feliratú pólókban jelezték, nem csak a nő felelőssége, hogy útjára induljon és megtörténjen a világ legnagyobb csodája! A burok végül megrepedt, megszületett a gyermek, akit a gondjainkra bízott a Teremtő!