Gyulai Hírlap - Nincsenek nagy fordulatok a pályámon, egyik lépésből szinte következett a másik

– Gyulán Ön egy köztiszteletben álló személy, akit 2012-ben a gyulai közéletben folytatott értékmentő munkásságáért Kiváló Polgár díjjal jutalmaztak. Ugyanakkor eredetileg nem gyulai. Milyen állomások határozták meg a pályáját?

– A pszichológusok úgy tartják, minden ember életét meghatározza az, hogy hol és milyen társadalmi környezetben cseperedett. Én Mezőberényben születtem, és jellegzetes Békés megyei mezővárosi közegben nevelkedtem a ’60-as, ’70-es években. Noha az a világ 25 éve a szocializmus keretei között élt, az emberek közötti viszonyokat, a követelményeket a több mint 200 év alatt kialakult tradicionális szabályok határozták meg. Ez a hagyományos szabályrendszer biztos, hogy erősen formálta a személyiségemet. Utána jött Budapest: az ott eltöltött egyetemi öt év gondolkodásomat, intellektuális világomat formálta. Az egyetem után azonnal levéltáros lettem, a választott mesterség a harmadik meghatározó tényező. Nincsenek nagy fordulatok a pályámon, egyik lépésből szinte következett a másik.

– Nem csak Ön büszke a szülőtelepülésre, hanem az is díjazta elszármazottját, hiszen 2015. augusztus 20-án Mezőberény díszpolgárává választották. A megyei miliő és a fővárosi forgatag után azonban mégis Gyulára került. Miért?

– A szakdolgozatomhoz a gyulai levéltárban gyűjtöttem anyagot. Mindennap benézett a kutatóterembe Szabó Ferenc igazgató úr, beszélgetett velem, kérdezett, tanácsokat adott. A kérdések elég széles skálán mozogtak: ezt olvasta, azt olvasta, mi a véleménye róla? Nagyon megtisztelőnek éreztem az érdeklődést, amelyről utóbb kiderült, hogy vizsgáztatás volt, mert az igazgató úr egy nyugdíjba készülő kolléga helyett keresett új munkatársat. A vizsgán megfelelhettem, mert kaptam egy állásajánlatot. Hálásan emlékszem Szabó Ferencre, tavaly a ravatalánál megrendülten vettem tőle búcsút.

– Mondhatni, akkor Szabó igazgató úr volt az első mentora, aki mintegy a szakmára oktatta. Ön oktatott-e valahol intézményesített keretek között, hiszen alapvetően történelem szakos diplomával is rendelkezik? Netalán dolgozott-e valaha könyvtárban, hiszen az is szakja volt az egyetemen?

– Intézményben nem tanítottam, már egyetemi hallgató koromban valamilyen történetkutatással kapcsolatos pályát kerestem. Bár a gyakorló tanítás alatt – ami a Trefort utcai gimnáziumban zajlott – megtetszett a katedra. Könyvtárosként a levéltárban hosszú ideig dolgoztam, de a szakkönyvtár csak a munkám egyik része volt.

– A levéltári munka a laikusok számára egy nyugodt, nem sok mozgással járó foglalatoskodás. A hivatalos munkahelyi teendők mellett sportolt-e valaha, hogy a sok ülőmunkát ellensúlyozni tudja?

– A szabadidőm egy része is munkámhoz, a könyvek világához kötődik. Rendkívül erősen le tud kötni az irodalom, a történeti irodalom és más rokon területek. A sportokból ma már csak a bicikli maradt, fiatalabb koromban nagyon szerettem focizni.

– Mióta nyugdíjas lett, van ideje kirándulni? Esetleg kedvenc kirándulóhelye?

– Kirándulás nem sok van, de nagyon szívesen utazom. A konferenciákra járás és a szakmai rendezvények is változatlanul vonzanak.

– Ha jól tudom, Ön remek kertész.

– Igyekszem tanulni, s van is, aki segít. A kert valóban sok örömöt szerez, noha inkább műkedvelőnek tartom magam. A németvárosiak hajdani szőlőskertjeinek helyén áll a házunk, a kertben málnával, cseresznyével indul a szezon, és a birsalma leszedéséig mindig van valami gyümölcs. Szívesen figyelem és szeretettel gondozom ezeket a növényeket, van is türelmem a gazdag termés kivárásához. Van egy, feleségem által gondozott télikertünk is, ami nagyon mutatós.

– A növények mellett volt valamilyen háziállata, amely segített az otthoni kikapcsolódásban?

– Igen, több mint húsz éven keresztül volt kutyánk. Két egymást váltó okos és szeretetreméltó németjuhász látta el a ház körüli őrző-védő szolgálatot. A második tavasszal hagyott itt bennünket, ma is vérzik a szívem miatta. Azóta is töprengek azon, hogy megpróbáljam-e pótolni.

– Visszatérve a munkára: hogyan sikerült a Békés Megyei Levéltár igazgatójává válnia?

– Elkezdtem dolgozni segédlevéltárosként, fokozatosan megismertem az iratokat és a szakma különféle területeit. Nem sok idő múltán úgy éreztem, átlátom a rendszert a mi levéltárunkban is, és értem a szakma struktúráját. Nagyon megszerettem ezt a munkát, szerencsésnek éreztem magam, hogy olyan mesterségem van, ami alkalmat teremt arra, hogy a múlt nagyon kevesek által ismert világában kalandozzam. Mind több kollégát ismertem meg, s mindenütt jó szándékkal fogadtak. Meggyőződésem, hogy a mi szakmánkban különlegesen értékes emberek dolgoztak és dolgoznak. Otthon voltam közöttük. Ennyi nagyjából elég is volt ahhoz, hogy még 1994-ben kinevezzenek igazgatóhelyettessé, majd amikor elődöm, Erdmann Gyula nyugdíjba ment, én követtem a levéltár élén.

– Mi határozta meg a BML arculatát igazgatósága alatt? Milyen koncepció mentén irányította a BML életet?

– A levéltári munkának van 10–12 fontos területe, például olyan rendben kell tartani 11 000 folyóméter iratot, hogy bármit meg lehessen találni, gondoskodni kell a sérült iratok restaurálásáról, ügyfélszolgálati megkeresésekre kell válaszolni, minél több digitális tartalmat kell hozzáférhetővé tenni, és lehetne tovább sorolni. Arra törekedtem, hogy az egyes területek legalább középtávon egyensúlyban legyenek. Másfelől igyekeztem úgy irányítani az intézményt, hogy szervezett levéltár, ugyanakkor kutatóhely is legyen. A levéltári iratokban rejlő információt igyekeztünk kollégáimmal együtt minél több érdeklődő számára elérhetővé tenni. Könyvsorozatokat adtunk ki, konferenciákat szerveztünk, volt olyan adatbázisunk – a gyulai zsidó temető –, amelyen mintegy 600 000 kattintást regisztrált a számláló. Igazgatói időszakomban „nyitottuk ki a levéltár kapuit”. Sokféle felületen fordultunk a közönség felé, a megyei önkormányzattal együttműködve volt olyan kiállítással egybekötött rendezvényünk, amellyel a megye minden egyes települését felkerestük. Tettük ezt azért, hogy jobban megismertessük a levéltárat. S úgy gondoltuk, a múlt ismerete egy-egy közösség számára összetartó erőt jelent. Gyulán különösen eredményesen tudtunk együttműködni az önkormányzattal. Támogatást, megbecsülést kaptunk, s úgy érzem, mi is komoly értékeket tettünk le a város asztalára.

– Szép pályának hangzik. Ugyanakkor nem ismertem olyan fiatalt, aki ezt választotta volna. Ön figyelte, segítette, egyengette a fiatal pályatársak útját. Mit üzenne most a levéltári munkát választó, feltörekvő fiataloknak?

– Nem üzenek, az Kossuth Lajos specialitása (sejtelmes mosoly – a szerk.). A levéltárba az kerül, s főként az marad meg, aki szereti és érti ezt a szakmát. Ha idejük engedi, néha pillantsanak visszafelé is, a hibáinkból látják majd, mit lehet korrigálni, s remélem, találnak folytatható vonalakat is.

– Említette, hogy szeretett olyan mélységekbe látni, amelyekhez kevesen fértek hozzá. Kutatóként miért éppen az agrárium kezdte érdekelni?

– A pályám elején elsősorban a paraszti társadalom története érdekelt. Ez Békés megyében nem meglepő, hiszen még a 20. század nagyobbik részében is ez a réteg volt a legszélesebb. Viszont egy ilyen kutatás kezdőként túl nagy falatnak látszott. Lehatároltam egy témát, ez a Mezőhegyesi Ménesbirtok volt. Még a ’80-as években ebből a kutatásból lett egy disszertáció, amely meg is jelent: ez volt az első könyvem. Mire a kutatást befejeztem, érdeklődésem másfelé fordult. Arra nem is gondoltam, hogy a ménesbirtok történetének kutatásával a környék egyik legnagyobb és legrégibb márkájához nyúltam. S ez a téma újra és újra megtalált, különös lehetőség, hogy most, pályám vége felé, alkalmam nyílik ugyanezt a témát még egyszer megírni.

– A másik irányként, érdeklődési területként a nyomdaipart említhetjük. Ebben a körben végzett kutatásaiért tevékenységét 2020. augusztus 20-án a Gyomaendrődért díjjal jutalmazták. Mit gondol, mi volt a legérdekesebb tény a gyomai Kner család életében?

– A kérdéssel feltehetően arra utal, hogy a Kner család, a Kner-nyomda történetéről több mint 30 éve írok. Ez az egyik olyan kutatási témám, amelyet soha nem zárok le. Órákig tudnám sorolni a – szerintem – lebilincselően érdekes részleteket, de a legizgalmasabb az, hogy a megmaradt több mint 20 folyóméter iratanyag alkalmat teremt arra, hogy a reformkortól az 1948-ig terjedő időszak magyar történetének szinte minden kérdésére személyes látószögből lássunk rá. Ami ebben a pillanatban számomra a legérdekesebb, az, hogy hozzáférhetővé vált számomra a család egyik, 1940-ben Amerikába kivándorolt tagjának Chicagóban őrzött, igen nagy magánarchívuma. Lehetőség nyílt arra, amit alig reméltem, hogy a családtagok Magyarországon és Amerikában őrzött leveleit egymás mellé tegyük. Áprilisban a Magvető Kiadó Tények és tanúk sorozatában meg is jelenik egy 1938 és 1949 közötti levelekből összeállított válogatás. Olyan lesz, mint egy levélregény, megrendítő részekkel.

– Talán ez a motiváló személyesség okozta, hogy a levéltári kutatásoknak egyfajta irodalmi magasságokba emelkedő romantikája is adódott. A sok olvasás természetesen nemcsak szakszövegeket, hanem magánlevelezéseket, páratlan kultúrtörténeti és filológiai értékkel bíró dokumentumokat is jelenthet. Úgy vélem, Önnek sikerült összekapcsolnia a levéltárat más kulturális tevékenység fórumaival, pl. irodalom, színház. De mégis hogyan?

– Az irodalmat is, a színházat is nagyon szerettem, jártam az előadásokra, rendezvényekre. A színházban megmaradtam hűséges nézőnek, bár korábban néha írtam is előadásokról kritikákat. Az irodalomhoz több közöm lett, nem sokkal azután, hogy Elek Tibor átvette a Bárka szerkesztését, meghívott a folyóirat társadalomtudományi rovatának szerkesztésére. A lap szűkebb, tágabb környezetét nagyon szeretem.

– Adódik a kérdés, hogy ha már ilyen közel áll az irodalom tűzfészkéhez, akkor írt-e valaha saját szépirodalmat, mondjuk a Körös Irodalmi Társaság tagjaként?

– Szépirodalmat soha nem írtam, esszét, tárcát igen.

– Szépíróként akkor még nem jelentkezett, de végül minek definiálná magát: kritikus, levéltári szakember, történész, szerkesztő? Vagy mind egyben?

– Történész-levéltárosnak tartom magam, többnyire megmaradok a magam mesterségének keretei között, de a Bárka-tárcákat szívesen írtam, régebben szépirodalmi művekről is írtam kritikát.

– Van-e kedvenc szerzője vagy stílusiránya, netán irodalom-, kultúrtörténeti korszaka?

– Nincs, egészen eltérő dolgok is megragadnak. De azért, hogy ne kerüljem meg a kérdést, mégis mondok egy írót, akinek két, több mint húsz év különbséggel megjelent könyve is különös erővel hatott rám. Spiró György Az ikszek című regénye a ’80-as évek elején számomra azt sugallta, hogy a látszólag zavaros, diktatórikus világ némi erőfeszítéssel átlátható. S ebből az következik, hogy meg is változtatható. Közel 25 évvel később írott Fogság című könyve lényegesen elmozdította a hangsúlyokat. Az ókori Római Birodalomban játszódó történetet úgy értelmeztem, hogy a világ lényegesen bonyolultabb, mint korábban képzeltük, de szabályai, működési mechanizmusa mégis megérthető, ám ebből nem következik további lépés. Becsüld meg azt, hogy képes vagy átlátni a világ működési rendjét, mert mégiscsak jobb érteni valamit, mint úgy érezni, hogy hányódsz a káoszban. A két könyv fogadtatásából úgy láttam, nemzedékem tagjai közül sokan jutottak hasonló gondolatokra.

– Spirót, gondolom, színházi szerzőként is ismerte. Említette, hogy szereti a színházat. Tudomásom szerint a Gyulai Várszínház Művészeti és Társadalmi Tanácsadó Testületének is tagja. Melyik volt a legintenzívebb színházi élménye?

– Itt sem szívesen emelek ki egyet, mert csak a Várszínházból sok nagy előadás emlékét őrzöm. Egyet mégis említek. Talán az 1990-es évek közepén mutatta be a Várszínház egy román rendező, Beatrice Bleont rendezésében A Mester és Margaritát. Wolandot és csapatát román színészek játszották, úgy, hogy magyarul mondták a szövegeiket. Megszólalásuk önmagában megjelenítette a másik világot. Az előadásnak az intenzitása hatott rám rendkívüli erővel. A különlegesen összehangolt szöveg, zene, mozgás, képi világ, dinamika páratlan hatású előadást eredményezett. Kevés ilyet láttam addig.

– Gyakran látom, hogy a színházba nem egyedül érkezik. Folytatták-e a gyermekei a kultúrapártfogó családi hagyományokat?

– A fiam nemrég fejezte be az orvosi egyetemet, őt jelenleg elsősorban szakmája köti le. Lányom a szegedi egyetemen tanul, ő örökölt bölcsészvénát. Gyakran láthattál bennünket együtt színházi előadásokon, énekel az egyetem kórusában. Benne megvan a művészet iránti érzékenység.

– Örömmel látom, hogy a nyugdíjjal nem vonult vissza a németvárosi szőlőskertek remetelakába, hanem igen aktívan telik az ideje. Mégis hogyan telik a nyugdíjas Erdész Ádám egy átlagos napja?

– Nincs napirend, ahogy a tennivalók kívánják, úgy alakul a nap. Ami állandó, hogy sokat ülök a monitor és a könyvek előtt, bejárok a levéltárba is. A munka miatt is, de öröm pár szót váltani kollégáimmal. Nagyon sok barátom, kedves kollégám van a szakmában is, változatlanul megtaláljuk egymást. Készül többféle kézirat, járok konferenciákra. Októberben kétszer voltam érdekes, többnapos konferencián Kolozsváron. Kedvemre való, hogy ez változatlanul így van, remélem, nem is változik még egy darabig.

– Csak gratulálni tudunk a sikeres életpályához, valamint további hasznos és örömmel teljes életmű-gazdagítást, végül jó egészséget, munkakedvet, bő termést kívánunk!