FODOR GYÖRGY
Játssz tovább*
Ködössé váltak az utak,
beköszöntött a komor ősz.
Bágyadt esőcseppek hulltak,
s Ő elővette gitárját.
A dal – melyet ekkor játszott –
lágy volt, lírai és szerény.
A ködben egyedül látszott
egy halvány, kalapos kis fej.
Szürke, nádszál alakocska
puhán pengette hangszerét.
Mellette pár falatocska
kenyér volt. Félig elrágott.
Nem volt Tóth Árpád, de más se,
csupán egy ártatlan ember.
Önhibájától emésztve
tűrte sorsát szótlanul.
Öregedő, vaskos kezét
aranykezekké avatta fel
a játék. Elvette eszét
a zene csengő szólama,
ezért azt sem vette észre,
hogy jó ideje állok itt
és figyelem, hogyan vész el
a tehetség egy emberben.
Egyszerre csak megértettem:
mi is az igazi érték.
Végre én is megéreztem,
miképp kell „emberül” élni.
Hirtelen felnézett – „Nahát!”
Halkan ezt mondtam: „Játssz tovább!”
*Megjegyzés: 1999. október 7-én első hónapos egyetemista voltam az akkori Kossuth Lajos Tudományegyetemen. A főépület előtti parkban egy évfolyamtársam gitározott, én hol együtt énekeltem vele, hol a padon kopogtam a dalok ritmusát. Egyszer csak észrevettük, hogy egy hajléktalannak látszó figura áll mellettünk szerényen, egy ideje bennünket figyelt. Azt hittük, kéregetni fog, ahogyan szinte már megszoktuk a reggeli óráink előtti „sorban állást” a főkapunál. Tényleg kért: a gitárt. Játszani szeretett volna rajta. Sárga, hatalmas és koszos körmei alatt csodálatos dallamra fakadtak a húrok, sírtak. Elképedtünk. Kiderült, egykor szebb napokat megélt tanárember volt, fizikus, tönkrement, lecsúszott, de megmaradt benne a tudományok és a zene iránti érdeklődés. Percekig hallgattuk némán, majd elbúcsúztunk egy félig elrágott szendviccsel. Órákig gondolkodtunk az eset után, én pedig megírtam ezt a verset. Úgy vélem, huszonhárom év után legalább annyira aktuális, mint akkor volt, amikor megértettem, mindenkinek széles e világon szüksége van egy kis szeretetre, megbecsülésre, törődésre és tiszteletre. Boldog karácsonyt Mindenkinek!