„A mélybe csak tested merült el, / csak ő tűnt el a föld alatt, / de lényed lényege ezer felé / szóródva is köztünk maradt.” (Keszei István)
A telefonom hosszan csörgött… Nagyon hosszasan… Ahogy a dolgozószobámba értem, a telefon a földön hevert. Hallgatott. A megrepedt kijelzőjén egy név pirossal: Mikus Éva.
Visszahívtam. Hosszasan. Nagyon hosszasan. Nem vette fel.
Akkor még nem tudtam, hogy a hívást az örök hallgatásba, az idegen egek, a csillagok közé, a nappalok és az éjszakák egybefüggő időtlenségébe indítottam… S most, mintha egy égboltnyi madár közeledne felém… megpróbálom az örök némaságból kiásni azokat a gondolatokat, amelyek vele kapcsolatosak.
Azt, amit ő képviselt, azt, ami örökké megmarad... Az, ami elsődleges volt az életében – a szeretet.
Most, hogy az örök életbe távozott, mindent maga mögött hagyott… magával vitte a jellemét. De a szeretete örökké megmarad…
Az örökségének kulcsa is a szeretetben van, hiszen a szeretet nyomot hagy maga után.
Úgy érzem, Ő a szeretet alapján kapja meg az értékelését az örök életben.
Mikus Éva szerette az embereket. Mindenkit úgy szeretett, hogy az élete túlmutatott saját megelégedettségén, megbékélésén vagy boldogságkeresésén. Ismerte az élet lényegét. Tudott mit kezdeni az életével. Voltak céljai, ambíciói, álmai. Az életét szeretetben töltötte el.
Ha ideje engedte, jót tett mindenkivel. Pilinszky János gondolatait igazolják tettei:
„Jó akarok lenni mindenkihez. / Átlépni önmagamon, átlépni önzésemen! / Kinyílni, szeretni, élni! / Nem hős akarok lenni, hanem jó.”
Kicsit hasonlított ifjú korom mintaképére, Schweitzer Albertre, aki még a pályaválasztásomban is szerepet játszott. Nemcsak példaképnek tekintettem, hanem a világ egyik legnagyobb emberének is, hiszen filozófusként, teológusként, orgonaművészként le tudott mindenről mondani. Otthagyott mindent. Mindent – a karriert, a családi életet.. Tette ezt azért, hogy az afrikai szenvedő betegek gyógyítását vállalja. A bevételét is erre áldozta. Felfogása abból indult ki, hogy az élőket kell szolgálni.
Mindig is ilyen lelkületű emberek között éreztem jól magam. Ezt képviselte Mikus Éva, aki hozzám is közel került. Számomra nemcsak erkölcsi mérték volt, hanem minta is: az emberi nagyság, az erény, az önfeláldozás és az adakozó tisztaság ideálja. Mindent megtett azért, hogy példát mutasson, hogy a rászorulók egy pillanatra elfelejtsék a nehézségeiket, adományaival tisztábbá és erkölcsösebbé tegye a pillanataikat.
Sokszor megtapasztaltam egy-egy gondolat felvillanását követően azt a lobogást és ragyogást, azt a pátoszt, amivel kivitelezte az elgondolásait. Ő volt az, aki nem tudott sírni (legalábbis én nem láttam), romantikus volt, aki önmagát is meg tudta győzni pátoszával. Szentimentális, idealista, kiváló gyulai polgár, aki ha „hazajött” Gyulára, magas szárnyalású, nem földies vonásokkal rendelkezett. A jótékonyság őrangyalaként szerette a gyulaiakat.
Mi, akik ismertük Őt, egyetértünk Pilinszky János vallomásával, s így búcsúzunk:
„Életet és halált lehetetlen nem egybe látni. Élet és halál nem más, mint kettétört öröklét, meghasonlott valóság. Egyik nem több a másikánál, csak aki élt és meghalt közülünk, örökkévaló. Hogy kik vagyunk ezek a mi, ezt nem tudom. Életünket mi csak halálunkkal egészíthetjük ki. Egyik a másik nélkül végleges töredék marad. Ez az élők és holtak egyessége.”
Isten Veled, Éva!
Párducz László
