Gyulai Hírlap - Tündöklő Jeromos

A 2022-es rendező, a sepsiszentgyörgyi, tehát erdélyi származású Márkó Eszter biztosra ment: klasszikus, kosztümös, székelyes drámát vitt színre a három felvonást kettőre szűkítve. Valóban. Első látásra is olyan székely falusi miliő elevenedett meg a színpadképben, amely igen reális, naturalisztikus, autentikus, amely mögött ott feszül a misztikum, a népies-babonás hiedelemvilág sorsformáló ereje. A díszlettervező (Csíki Csaba) és a jelmeztervező (Cs. Kiss Zsuzsanna) által megálmodott alakok hús-vér figurák az 1930-as évek székelyei közül, de akár a mi korunkban is megjelenhetnének: egyszerű emberek, megvezethetőek, mégis szimpatikusak, szegények, mégis becsületesek csordultig tele érzelemmel (légyen szó szerelemről, haragról, gyűlöletről vagy erkölcsről). A játékos humor mellett a nagy emberi jóság megmutatkozása vitt bennünket olyan mélységekbe, ahol már komolyan elgondolkodhattunk a darab örökérvényű mondanivalóján: „A becsület mellé kiharcoljuk a megélhető módot, mert ez jár nekünk Isten és ember előtt. De nem vagyunk mi koldusok, akiknek alamizsnát kell adni! Amivel csak holnapig lehet élni!”. Hiszen mi a jelenben élünk, egy már – a mellesleg közgazdász – Tamási által ismert vadkapitalista világban, ahol meg kell védenünk a kisembereket (értsd demokratikus államban élő polgárokat) a politikai-szociális-morális kizsákmányolástól. Kétségtelen: tündökölt az üzenet aktualitása.

Igazság szerint rengeteget töprengtem, hogy a darab vagy a rendezés felelt-e meg leginkább Schöpflin Aladár irodalomtörténész – a Nyugat hasábjain megjelenő, 1939-ban már korrekten megfogalmazott – kritikájának. Előbbi mellett döntöttem. Noha tény, laikusabb néző is észrevehette, hogy a színészek nem mindig várták meg a következő jelenet kezdőmomentumait, egymás mellett vagy egymás szavaiba vágva beszéltek, máskor viszont túl sokat vártak ki, így meg- és fenntartva az egyébként is töredezett vonalvezetést és színpadi áramlást. Belátom, hogy ezt az eredetileg is egyenetlen, kevésbé megszerkesztett Tamási színdarabot nehéz lehetett megrendezni. Ha egy történet cselekvényében nincsen dinamika, akkor a jelenetekben nincsenek kapcsolódási pontok, amelyekből a darab építménye összeállhat – hiába egy-egy bejárati ajtó, amit ki-be lehet csapkodni jelenet-elválasztó gyanánt. Minden jelenet mintegy önmagában élt, a legtöbb alaknak, különösen pedig a főalaknak, Jeromosnak (Schnell Ádám) nem alakult ki szilárd, állandó jelleme, folyton kétségben voltunk: mi/ki ez az ember? Mesebeli gonosz? Mefisztó a székely parasztok között? Egyszerű hitvány bujtogató, rejtett célok demagógja? Éreztem, hogy az író valami nagyon eredetit, nagyon nehezen megvalósíthatót akart megformálni: a realitást összehozni a meseszerűséggel. Két olyan hangot próbált összehangolni, amelyek egyenest ellentmondanak egymásnak. A rendezőnek ezeket kellett felismernie és kezelnie. Néhány székely paraszt alakja, különösen a korcsmáros (Sáska Mihály = Kristán Attila) és fia (Gáspár = Kovács S. József) egészen elevenre sikerültek. Kiváltképpen az elején: élces, csavaros, székely észjárásuk, beszédük jól megidézte a színpadra egy székely falu auráját. Sajnáltam, hogy Gáspár később teljesen súlytalanná vált, ő lehetett volna a kulcsfigura a mintakövetések elutasításában.

Üdítően jól jött az elkeseredett székely kántor (Varga József) világháborúban sérült tragikus alakja és még egy-két parasztalak (pl. Bálint, legény: Szép Domán és Ágnes, leány: Martos Hanga szerelmi szála). Az utóbbi körül kibontakozó szerelmi sokszög megint csak lehetett volna fő mozgató, de a szálakat sosem láttam elvarrva. Az úri rendből való figurák, a plébános (Madácsi István) és a jegyző szerepei (Ferenci Attila) szintén érdektelenek maradtak. Ennek említésekor ismét nem a rendezést vagy a színészi játékot bírálom, de tény, hogy a párbeszédekben néha Tamási prédikáló, didaktikus hajlamát véltem felfedezni. A végén különösen: mintha nem tudtuk volna, hogy Jeromos nem egy szent akarattal felruházott angyal, hanem éppen maga az ördög, egy politikai fantaszta, egy kapitalista kufár! A speciálisan székely hangot a színészek talán szándékosan nem igyekeztek megszólaltatni, a tájszólás, a beszédmód, az intonálás nem akart székelyes lenni. Ez a humorforrás így kiaknázatlan maradt – voltak ugyan vicces nyelvi fordulatok. Persze az író maga is küszködött, hogyan szólaljanak meg szereplői. Ezáltal a színészeknek is reménytelen maradt ez a küzdelem. Jeromos alakjából nem lehetett nem groteszk figurát csinálni, számomra sokszor komikus fintorba torkollott a meghasonlása (pl. nevetgélt, majd dühöngött, összehúzta magát apróra görnyedve, majd kitárt karokkal párbajt ordított).

A székely parasztalakok közül a hőszerelmes, felbujtásra bicskázó Ákos legény (Bordás Roland) és Gyula, a mélyszegény, bárgyúlelkű asztalos (Sőtér István) kaptak hálás szerepet. Éltek vele, előbbi aurát, utóbbi kellő lendületet tudott teremteni. Herczegh Péter már nem volt ilyen szerencsés, hiszen Bajna Gábor szerepe egyszerűen csak a jó elvét képviselte. Néha-néha feltűnő karaktere csak felvillanó kontrasztként szolgált Jeromossal szemben, akiben kifejezett a gonosz (elv) öltött testet. Így lett Tamási egyfajta székely harisnyában járó moralista, gondolatai tisztán csúsztak le az egyszeri néző pálinkához szokott torkán. A szereplők többsége a főbb alakok mellett alig tehetett mást, mint hogy elmondta mondókáját (van, aki tényleg pár mondatot: ld. a többi székelyt a színlapon), konkrétan akár Jeromosnak. A színpadon felvonultatott tömegekben azonban nem volt valódi mozgás, ugyan ott voltak a színtérben, zajongtak, tülekedtek, de nem voltak aktívan benne a cselekményben. Nem vettem volna észre, ha pár emberrel több vagy kevesebb van jelen (mint az elején a részegeket a sarokban vagy a Jeromost ütlegelőket). Jól látta mindezt a rendező is, hogy a kezdet és vég egy-egy kimerevített, realista, ugyanakkor idilli, falusi, már-már romantikusan Munkácsy-életképben tökéletesen összefoglalható. Így lett számomra ez a bemutató egyetlen nagy, tanulságos Tamási-villanás, amelynek legfőbb mondanivalóját éppen Gáspár mondta ki (mellesleg Tamási író öccsének is ez volt a neve, nem beszélve a bibliai háromkirályokról): „Nem veszett el bennünk a lélek!”