Gyulai Hírlap - Az ördög bibliája

Én nem hittem volna, hogy még egyszer valaha átélem az a borzalmat, amikor 1993. december 12-én megszakították a Kacsameséket, mert Boross Péter bejelentette, hogy Antall József miniszterelnök úr elhunyt. Sajnos ennek az eseménynek a traumáját is felszínre hozta bennem a látott darab. A történetek felvonásonként 11-12 jelenetben játszódtak Budapesten: 1985-ben, 1989-ben és 1993-ban. Ez a 8 év Magyarországon a reményt, a változást, a változtatási szándékot jelentette – azóta kiderült: valódi „rendszerváltást” nem. Gulyás Gábor író (a nagyváradi Partium Keresztény Egyetem művészettörténész tanára, esztéta, filozófus, a debreceni MODEM egykori vezetője, számos szépművészeti kiállítás kurátora) elhatározta, a szocializmus haldoklásának idejétől, a gorbacsovi peresztrojka reményteljes megindulásától a rendszerváltás sűrűjéig, a szovjetek hazameneteléig, a többpártrendszer kialakulásáig viszi el szereplőit.

A keretet Csernus Tibor 1955-ben festett képének (A három lektor) kultúrtörténeti szerepe, elemzése adta, amely ott függött néhány jelentős korideológus (pl. Aczél elvtárs) sokat látott szobájának falán. Közben bejártunk egy közel évtizedes kört, és lám, 32 évvel később minden ugyanott folytatódik, ahol 1990-ben elindult. Kíméletlenül aktuális szentenciákat hallottunk, pedig azt hittük, jó az irány. Aztán kiderült, hogy a felolvasás valóban az ördög bibliájából citál. Érdekes, hogy mind az ördögöt, mind a bibliát kis betűvel írták. Nem véletlen, hiszen szerepelt a történetben egy kártyajós, Amália (Pelsőczy Réka), az egyetlen jól elkülöníthető, önálló karakter, aki nemhogy egy-egy személy, hanem egy egész ország sorsát vetette ki kártyából – amelynek közismert népies elnevezése az ördög bibliája.

A szerző történelmi tablóképeiben 22 szerep fért el, ezt 7 színész formálta meg. Nagyon nehezen lehetett követni, hogy mikor éppen kik beszéltek, noha a rendezői, segítői szándék erősen jelen volt. Máté Gábor minden jelenet instrukcióit kivetíttette, így azért tudtuk, hogy mikor melyik társaság vált szót (szerepek, helyszínek, felvonás és jelentszámok). A történet azonban több szálon is futott, rendkívül összetetté tette a folyamatot, amelyben a rendszerváltást szemléltük. Nem tisztem a konkrét történetet olvasónapló-szerűen leírni, de azt mindenképpen felvillantom, milyen szerepköröket kellett megoldania a színészeknek – ezek társadalmi osztályokat és köröket is jelentettek.

Kocsis Gergő szerepei: Apáti István (író, szerkesztő, majd miniszter), Kovács Tamás (főhadnagy, BM-tag, majd vállalkozó), Kádár János (kommunista pártfőtitkár). Kardos Róbert szerepei: Kenéz György (író, műfordító, esszéista), Kótai László (Műcsarnok-vezető, főigazgató), Aczél György (kommunista kultúrideológus), Rajk László (kommunista belügyminiszter), Josip Broz Tito (jugoszláv államfő), Nagy Imre (mártír miniszterelnök). Kárász Zénó szerepei: Cseke Sándor (erdélyi költő), Zékány Tamás (kurátor, műszaki vezető), középkorú belügyes, ügyész. Fesztbaum Béla szerepei: Sós Pál (francia műveltségű lektor), Jakabos Endre (szakszervezeti titkár, helyettes államtitkár), fiatal belügyes, bíró. Bodoky Márk szerepei: Lőwy János / Janika (lánglelkű költő, majd politikus), Erdei László (függetlenített párttitkár), védőügyvéd. Hartai Petra szintén csak egy szerepet kapott, Balogh Juditként ő kötötte össze legszemléletesebben a történelmi távlatokat. Izgatottan figyelhettük, ahogyan tehetséges, ám rendkívül számító, vidéki művészettörténészből egy felkapaszkodott államtitkár, majd egykori partnereit vegzáló miniszter lett. Az ő személyén keresztül lehetett a legjobban látni a korrupció, a kihasználás és kihasználtság, a hamisság, az aljasság és zsarolás, a kiszolgáltatottság és önzőség szívbe markoló rendszerváltó redőit.

Elemi erővel gyűrte össze a lelkem az is, hogy szinte mindenki részese volt annak a borzalomnak, amit 3/3 névvel vagy 6-os számú karton névvel illettek. Besúgók bábállama, fotelforradalmárok hazája és tehetetlen értelmiségeik országa volt egykor a Magyar Népköztársaság. De vajon jutottunk-e tovább? Milyen államformája van ma az alaptörvényben „Magyarország”-nak nevezett területi-politikai-földrajzi-vallási-kulturális egységnek?!

A szerepek mögött természetesen hús-vér emberek tapasztalatai, élettörténetei húzódtak az elmúlt 70 évből. Egy részük most is él, így nem érdemes keresni az összefüggéseket, ahogyan az ember óhatatlanul megtette az előadást követő közönségtalálkozós beszélgetés alatt is. A fiatalabb generációnak eleve kevesebbet mondtak az elhangzott sorok. Mögöttem egy anyuka és a kislánya ültek. A végén anyuka csak ennyit mondott: „te nem sokat érthettél ebből”. Szerintem minimum 50 évesnek vagy történelmi események és összefüggések iránt érzékenynek kellett lenni ahhoz, hogy érdemben megérthessük a szerzői szándékot. Ezt kiegészítendő Lőkös Ildikó dramaturgia érzéke most is hasznosnak mutatkozott.

Jól komponált váltások, körülményekhez képest aktív színészmozgatás (székekkel együtt) jellemezte a látottakat, a szövegek hossza remek arányérzékről tett tanúbizonyságot, egyharmada maradt ki csak, de így is 2 órás volt. Értékeltem, hogy a szövegeket képi elemek szakították meg. A már nem élő, jelentős történelemformáló szerepet betöltő személyek bírósági tárgyalás keretein belül való megidézése nagy ötlet volt. Utána mindig kaptunk egy-egy filmrészletet, amely szemléltette, hogyan esett meg hitelesen az aktuális esemény (pl. Rajk-temetés; Tito-Kádár-találkozó Jugoszláviában; Nagy Imre-per). Rendkívül tanulságos volt, ahogyan eljutottunk az elvtársozástól az urazásig, a diktatórikus berendezkedéstől a demokrácia igényééig. Érdemi változást azonban senki nem élt meg, csak az emberi aljasság, a furakodás, a törtetés és elnyomás természete változott, a lényege sajnos nem.

Az előadást lezáró ütemes vastaps ismét a Kádár-korra emlékeztetett, onnan maradt meg a tetszésindex ilyentén való, kezdetben irányított, majd megszokott kinyilvánítása, amely a nyugati színházakban szinte ismeretlen. Persze, én is tapsoltam, persze, nekem is tetszett, persze, magam is értettem, mert megéltem, értelmeztem és vártam, hogy akkor most, hogy akkor talán, hogy netán végre… És várom közel 40 éve az életkártyáimat vetve.