Gyulai Hírlap - A helység kalapácsa

Petőfi Sándor születésének 200. évfordulóját tisztelve időszerű volt leporolni a Zsurzs Éva által rendezett filmváltozat (1965) emlékét. Id. Vidnyánszky Attila rendezésében a teljes szöveget a darabba dolgozva mozgatta meg szereplőit. Folyamatos áramlást láttunk a színpadon egy-egy realisztikus tablóképpel megtörve. Mind a négy ének kezdetét didaktikusan bemondta és ujján felmutatta a történet főszereplő hőse, aki egyszerre volt a kevés szavú bíró, a bölcs aggastyán és maga Petőfi Sándor is. Petőfi szerepeltetése (Ifj. Vidnyánszky Attila) már az elején csavart hozott, hiszen láthattuk, ahogyan a szerző nekikezd eposzának, lúdtollát, itatóspapírját kezében tartva megszenvedi, kiizzadja a sorokat, folyamatosan alakítja és veszi birtokba karaktereit.

Csokonai is élt ezzel a lehetőséggel a Dorottyában, hogy a történet hitelesebb legyen – ő léghajón érkezve, felülről látta az eseményeket, majd szánon távozott. Különben a vígeposznak - mint közkedvelt romantikus műfajnak - éppen ez a sajátja, hogy a klasszikus eposzi kellékeket használja fel emelkedett hangvételű, patetikus stílusú szövegkörnyezetben, miközben a legkisszerűbb, legalantasabb témát dolgozza fel. Előbbire példát bőven hallottunk a szövegben: „Hogy kell konkolyt hinteni / Két szerető szívnek / Tisztabuzája közé!”, vagy „S ilyféle szavakkal / Terhelte meg a levegőnek / Könnyű szekerét.” vagy maga a zárlat: „ha sötét zsákjába dugand / A feledés: / Fölhasogatja sötét zsákját / A halhatatlanságnak fényes borotvája. Ezek a szövegrészek önmagukban is humorosak, melléjük sokszor a finom irónia társul, amely rendkívül groteszk hatást kelt: pl. „A kancsal hegedűs, / A félszemü cimbalmos / S a bőgő sánta huzója / Az ifjúságot táncra vidítá / Hurjai bájos pengésével…ők „Mind ivadéki / A hősi seregnek”, vagy „a vérnek közepette / Búsongva tünődött / Egy leharapott fül.” Az eposzi magasságokat az állandó jelzők is biztosítják, amelyek egyben jellemzik is a szereplőket: Fejenagy, a helyi kovács, azaz a helység kalapácsa (Szabó Imre); Erzsók asszony, a „szemérmetes” kocsmatulajdonos (Gál Natália); Erzsók asszony eladósorban lévő lányai (Cséke Adrienn, Mónus Dóra); a helybeli „lágyszivü” kántor (Sőtér István); Bagarja úr, a csizmakészítő, a „béke barátja” (Szilvási Szilárd); Harangláb, a „fondor lelkületű egyházfi” (Jakab Tamás); Vitéz Csepü Palkó, az istállósfiú, azaz „a tiszteletes két pej csikajának jókedvű abrakolója” (Ferenci Attila); Márta, a kántor ,,amazontermészetü” felesége (Fornosi D. Júlia); Kisbíró (Séra Dániel), mellettük a társsággal mulatnak: Orosz Ibolya, Orosz Melinda, Vass Magdolna.

A karakterek a színpadon születnek meg előttünk, gyakran figyelve Petőfi-Vidnyánszky karmesteri jeleit, szavait ismétlik, kérdően kitekintenek, mintha magukban nem is állnának meg. A „költő” alkotását valóban zenére komponálja – már csak a karmesteri pálca hiányzik kezéből -, felhangzik többször is Liszt Ferenc Magyar rapszódiájának 2. tétele, dinamikájában hol lassan átkötve, hol felpörgetve az eseményeket. A karakterek mozgatása az eredeti történetben a bíró feladata, azonban tettének súlya kétes ítéletű: „…a kevés szavu bíró, / A bölcs aggastyán, / Nem ékesszólásánál, / De tekintélyénél fogva / Lecsillapítá a harcnak fergetegét.” A színpadon a Petőfi-szerű fizimiskával megáldott főhős azonnal bevonja a nézőket a darabba, akik észre sem veszik a hatalom természetének kibomlását.

Miközben mantrázzuk a kezdősorokat („Szeretnek az istenek engem, / Rémítő módra szeretnek…), folyamatosan alárendelt szerepbe kerülünk: tárgyakat kell beszolgáltatni, feltartani, színpadra kerül egy hölgy kötelet/rámát emelni, többször megfigyelem, ahogyan a Petőfi-bíró kötélen húzza az egész kompániát. Néha azt érzem, sem mi, sem ő nem bírjuk el ezt a tintaterhet, amelyet a világ pecsétnyomói ránk kényszerítettek.

Életszerűvé és hitelessé teszi Petőfi szerepeltetését az allúziók sora is: pl. „Oh Hamlet! mi volt ijedésed, / Mikoron megláttad atyád lelkét, / Ahhoz képest, amint megijedt / A helybeli lágyszivü kántor / Feleségének látásán? vagy „Magasan függendnek azok, / Mint Zöld Marci.” Petőfi többször fordított Shakespeare-t, illetve hallott, dühében drámát, verset írt a 19. század elején élt híres alföldi, sárréti betyárvezérről, akit végül fiatalon felakasztottak. Petőfi zseniálisan bánt a szavakkal, a romantikus túlírás (pl. „Elértenek a csatahelyre: / Iszonyú vala a látvány látása, / Amelyet láttak.”) ugyanúgy része az atmoszférateremtésnek, mint az egyszerűség (pl. „Én ütlek agyon... / Én vagyok a kétségbeesés! / Szólt... nem! mennydörgött egy hang, / A széles tenyerű Fejenagynak hangja; / S széles tenyerével megragadá / A lágyszivü kántor gallérját, / S fölemelte a térdepelésből, / Hogy talpa sem érte a földet; / Aztán meg letevé, / Hogy az orra is érte a földet.”). A szöveget briliánsan ragadja meg és egészíti ki gegjeivel a színházi játék, a gesztusok, mimika és intonáció számos esetben átírják az eredeti sorok értelmét.

A történet egyszerűsége szintén nevetséges hatást kelt: 1. ének: egy templomban fölébred ember, aki észreveszi, hogy bezárták, elhatározza, hogy a harangtoronyban ereszkedik le, hogy kimeneküljön. 2. ének: egy kocsmai mulatozásban a kántort némi alkohol ivása után a fondorlatos Harangláb felbíztatja, hogy valljon szerelmet Szemérmetes Erzsóknak. 3. ének: a templomi fogoly valójában Fejenagy, akit Harangláb zárt be, hogy a kántor ügyé megsegítse, de végül ő keveredik bajba, a szerelmi sokszög miatt hatalmas perpatvar, kocsmai verekedés alakul ki. 4. ének: Bagarja, aki őrzi a békét, a nagytekintélyű bíróért, a kisbíró Mártához rohan, a kocsmából előbbi parancsolja haza az embereket, a kántort Márta cipeli el, Haranglábot megdorgálják, Fejenagyot kalodába zárják. A kovácsmester tkp. a helység kalapácsa, tenyere, mint a lapát, ökle, mint a buzogány, tökéletesen illik rá „az először üt, aztán kérdez”, érzelmes, ámde nem túl okos jelzősor. Petőfi így jellemzi: pl. „Igy főzte a gondolatok seregét / Feje bográcsában / A bölcs férfiu, aki / Az idén már negyvenedikszer / Éré meg a krumplikapálást. / Ezután folytatta tünődve”. A humor abszolút forrása Erzsók megjelenése, akit egy érzékileg túlfűtött, nem túl intelligens korcsmárosnőnek ismerünk meg: „Erzsók asszonyom ékes, / Holdkerek arculatán, - hol még csak / Ötvenöt év lakozik, - / Örökös hajnalnak / Pirja dereng.”

A lényegi szálak körülötte bontakoznak ki. Mindenki az ő kegyét keresi, ki nyíltan, ki titkon, ő pedig bájait kortalanul osztja. A színpadon ezzel is sokszor játszanak, 25-55 évig nevezik meg korát, hattyú helyett „Mint a lepuskázott vadlúd” említik. A kántor valóban lágyszívű, csak a bortól megrészegülve engedte ki szíve vulkánjának szerelmetes láváját. Amazontermészetű felesége tipikusan viselkedik, dorgálását követően fülénél fogva rángatja haza. Közben eszembe jut egy kis csehovi kavar álá Sirály, végülis, itt is mindenki mást szeret: talán Márta és Fejenagy, illetve Palkó és Erzsók jobban összeillenének, a kántor meg elvehetne egy eladósorban lévő leánykát, ha nem lenne házas. 

Az élet azonban felülír mindent, gyakran nem jó helyre vagy nem jó korba születünk. Az igazi drámát, a humort átitató tragédiát igen didaktikusan kapjuk. Az énekek álomképeit személyes indíttatású, archív, szívmelengető kárpátaljai képek törik meg, a felszabadult nevetést kortárs utalások fojtják vissza.

A társulat ugyanis Beregszászról (Берегове) érkezett. Mielőtt a várba léptem volna, Sin Edinával (Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház Jótékonysági Alapítvány igazgatója) beszélgettem, aki azt mondta: „Azért játszunk, hogy együtt legyünk…Nem csak a színház léte vagy a személyes egyéni fennmaradásunk fontos, hanem hogy abban a régióban továbbra is legyen magyar közösség”. Amikor a sötétben kioldalogtunk, odakinn egy hatalmas busz állt ukrán rendszámmal. Összeszorult a szívem, mert tudtam, hogy a jármű ezt a pazar színházcsodát előadó, hús-vér társulatot visszaviszi a kortárs Pokol embertelenségben fortyogó kapujához, ahol nemre, korra, foglalkozásra való tekintet nélkül naponta sújt le a „helység ádáz kalapácsa”.