Gyulai Hírlap - Pilinszky szálkái

Lázár Eszter, az előadás egyik táncosa ezt nyilatkozta egyik interjújában: „Tanárként is ez a fontos, s bármivel is foglalkozik az ember, kell, ami néha kimozdítja.” Halmozottan igaza volt, magam is ezért érkeztem kilenc lelkes diákommal. A Pilinszky kötet (Szálkák) emelt szintű érettségi tétel magyar irodalomból. Pilinszky a hat ciklusra épülő Szálkák kötetben tette közzé az 1971-72 között született ötvennyolc új lírai darabját. A kötet címe több értelmezésre is lehetőséget nyújt. Jelezheti a költeményeknek a korábbinál erőteljesebb lerövidülését; értelmezhető a Krisztus keresztjéből származó szálkák allegorikus-költői megidézéseként, utalhat arra a költőnél jól ismert meggyőződésre is, amely szerint „a költői szó lényege szerint beszédes csend, amihez mérten minden egyéb üres fecsegés”.

A színházi darab színlapján ezt olvashattuk: tánc, zene, vers és próza. Tril Zsolt narráló hangja és a Pilinszky-versek (pl. Azt hiszem; A mélypont ünnepélye; Egy titok margójára; Vesztőhely télen; Minden lélekzetvétel; Kétéltű szörny; Marhabélyeg) mellett a fantasztikusan és pontosan koreografált tánc játszotta a főszerepet. Megállapítottuk, hogy a vizualitás sokkal jobban lefárasztja az agyat, sokkal komplexebb közlésforma, mint az akusztikai erővel bíró szövegmondás. A Lázár-táncot kiegészítő kinetikai formákat a szintén Harangozó Gyula-díjas táncművész, koreográfus, a láthatóan a jógával is foglalkozó Spala Korina és maga a rendező, Feledi János mutatták be. Spala letisztultan és esztétikailag szemet gyönyörködtető test- és arckultúrája, ’szálkás’ alkata erősen dominálta a látványvilágot. Lázár szintén kifejező mimikája, kecses és bájos mozdulatsorai felemelően hatottak. Feledi már volt Gyulán ezzel a táncszínházi előadással (Alma a táncparketten). Már 2016-ban megalkotta a Szálkákat, 6 év érlelése jót tett az összképnek, sokkal letisztultabbá vált a vizuális kommunikáció. Annak ellenére, hogy ezt nyilatkozta: „Nem a verseket akarom eltáncolni, és nem a versek világát egymás után fűzni, hanem azt szeretném megmutatni, hogy a 21. században nekem mit üzen Pilinszky szellemisége. Ehhez ezt a Pilinszky matériát kell átengednünk magunkon.” – sikerült a versekből is eltáncolni néhány taktust.

Mindenképpen egy jól felismerhető ívet húzott meg az értelmezésben: édenkerti ébredés (almák megszülése, lassú elszakadás a földtől), kiűzetés (sokszor néztek a magasztos fény felé, amely Istent jelképezheti), szenvedés a munkás világban (ide-oda dobált testek, megfeszített izomzat, heves lélegzet), keresztcipelés (egy hosszú, világító oszlop szimbolizálta), újra egymásra találás (vad küzdelem egy ördögi démonnal, a szépség és a szörnyeteg csatája, Halak a hálóban vers megidézése egy piros fonállal, amelybe mindhárman belegabalyodnak), végül megtisztulás és új kezdet (mosakodás egy lavórban, összeölelkezés). Az etapokat Tóth Mariann kísérte zongorán. Henez Mariann minimalista ruhái a fekete-fehér kontrasztra korlátozódtak, míg Minorics Krisztián díszlete lényegében egyetlen elemre, egy hol oltárként, hol padként, hol ágyként szolgáló téglalap-alakú, világító alkalmatosságra szorítkozott. Magyarázatul még érdemes szólni arról is, hogy a 1970-es évek elején nagy hatást gyakorolt Pilinszkyre Robert Wilson színháza, a „színház illúziójának láthatóvá tétele”, az emberi test szerepének újragondolása a színpadon. A test esztétizálásának eszköze Wilson-színházban a lelassított, vagy ismételt mozgás, ami által például az amúgy ábrázolhatatlan fájdalom, vagyis végső soron annak „hazug” ábrázolása helyett, egy folyamatában megtapasztalt fájdalommal találkozunk.

A Szálkák kötet is tele van jól felismerhető motivikus hálóval, amelynek pilléreit a tánc segítségével is „megfogalmazták”: hóhér, halál, vesztőhely, pokol, bűn és kegyelem. A lírai én ebben a kötetben a mozdulatlan szemlélődés állapotában ír, ezért írása inkább „nem-cselekvés”. A Pilinszky-féle művészetszemlélet szerint a költő valójában médium, mozdulatlansága az elkötelezettség, az ihlet tárgya iránti felelősség, a kimerevített képként (ikonként) működő vers történésében való részvétel, a történés, a bűn abszurditásának vállalása. A vers olvasója is inkább a történés tanúja, egyben részese, belép a mű jelenébe, a bűn és a megváltás eseményét időtlen valóságként éli át, így jut el a legautentikusabb létezés tudatáig. Vagyis a költő feladat: átszűrni a világot, majd azt olyan formában továbbadni, hogy az olvasóban is tudatosuljon önnön helye a világban. Mivel formai oldalról megközelítve a versek rövidek, a beszéd sűrített, a rímektől való megfosztottsága, a strofikus szerkezet szinte teljes felbontja a hagyományos verselemzési lehetőségeket, a táncmozdulatok is töredezetté válnak, noha a szakaszok elején mindig áramlóak. A Szálkák darabjai lecsupaszítottan, már-már „dadogó” versbeszédben a végsőkig redukálják a világ komplexitását. A versszerkezetek rövid, gyakran hiányos, illetve nominális mondatokból építkező szövegei ugyanilyen látványt is eredményeztek. A tánc-intermezzókat úgy kellett koreografálni, hogy a mozdulatsor töredezettsége ellenére teljességében éljük meg a küzdés, a diszharmónia, a magány és az újra egymásra találás élményét.

A küldetés sikerét Pilinszky szavaival jellemezném (Van Gogh): „Ők levetkőztek a sötétben, / ölelkeztek és elaludtak, / miközben te a ragyogásban / sírtál és mérlegeltél.”