Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
A kultúra mindenkié – fogalmazta meg többször is a kormányzati kultúrpolitika esszenciáját Fekete Péter államtitkár úr. Ebből pedig az is következik, hogy a kultúra mindenhol jelen van, kulturális értékeink az ország minden részében fellelhetőek. Erkel Ferenc szülővárosában ezt mi jól tudjuk, számunkra ez természetes.
Ám a szóban mindig a nyitottságot, a toleranciát hangsúlyozó, balliberálisnak nevezett politikusok és közéleti szereplők az elmúlt évtizedekben sokszor és durva kifejezésekkel hozták tudomásunkra, hogy szerintük – a fővárosi emberekkel ellentétben – a vidéki ember nincs birtokában az elvárható kulturális nívónak.
Néhány emlékezetes billog a magukat baloldalinak-liberálisnak mondó politikusoktól és megmondó emberektől:
A vidékiek mucsaiak – ítélkezett a szabad demokrata filozófus.
A vidékiek nem ápolnak bensőséges viszonyt a médiával, az információgyűjtéssel. Nem az ő hülyeségük, nemtörődömségük ez, hanem másfajta életvitel és másfajta kulturális háttér kérdése ez – okoskodott a fővárosi újságíró.
„A vidékiek igazi, Illyés Gyula által megénekelt magyar parasztok, zsellérek, akit lepofoz a földesúr, az intéző, a csendőr, és ezek most gyűlölik Budapestet, amelyik valóban világváros, valóban multinacionális, valami egészen elképesztő kulturális háttere van… És ezek a parasztok nem bírják elviselni” – fröcsögött a leselejtezett egykori műsorvezető.
Vidéken falusi, tudatlan emberek élnek – tudhattuk meg nemrégiben egy, amúgy a szavazatunkra áhítozó miniszterelnök-jelölttől, aki még arról is felvilágosított bennünket, hogy igen, gombák is vagyunk, sötétben tartott, trágyával etetett gombák.
Igazából annak, hogy mindezeket kik mondták, nincs is most jelentősége, már csak azért sem, mert a felsorolás nem teljes.
Annak azonban van jelentősége, hogy ezek a sértő, valótlan és mélyen igazságtalan vélemények nem előzmény nélküliek. A vidéki emberek kulturális alapú megbélyegzésének évszázadokra visszanyúló története, hagyománya van a magát elitnek gondoló, vagy közéjük vágyó személyek részéről. Ezt szeretném megvilágítani egy szépirodalmi adalékkal.
Fekete István Zsellérek című regényének egyik rövid, de rendkívül megragadó jelenetében olvashatunk arról, hogy már száz éve is – máig ható – primitív előítélet élt a belpesti szubkultúrában a vidéki Magyarországról.
Az államszocializmus évtizedei alatt betiltott regény főhőse egy tehetséges falusi fiatalember, akit dolgos, gazdálkodó szülei komoly áldozatok árán taníttatnak. A fiú, Zsellér Péter jogi egyetemi tanulmányokat folytat Budapesten az első világháború utáni években. Egy este színházi programot kínál neki fővárosi barátnője. „Nagyon jó színdarabot adnak, falusi dolog”– csinál kedvet a lány a darabhoz.
Az előadás főszereplője Csicsali, a paraszt. Csicsali beugrik a színpadra, karikással nagyot durrant, majd hegyeset köp (óriási taps!), kenyérre keni a tortát és eljárja a kanásztáncot. Asszonyát molesztálja a báró úr, de ez nem zavarja, midőn megtudja, hogy Juliska ezzel pénzt keres.
„Hát Pesten ilyennek látják a parasztot? Ostobának, trágárnak, erkölcstelennek, aki pénzért odaadja a feleségét?”– háborog a tiszta lelkű, művelt, egyetemista, paraszti származású főhős.
A belpesti szubkultúrában azóta is ez a kép él a parasztról, tágabb értelemben a vidéki emberről. Ezt tükrözik a felidézett mondatok. Gyermekkorom szilveszteri kabarétréfáiban ennek szellemében jelent meg Sas Jóska stilizált csikósruhában és Gálvölgyi János félrecsúszott kalapban, nagy, lógó műbajusszal. A „humor” tárgya náluk is a bugris, bunkó vidéki ember volt. A pesti kabaré legalább száz éve így ábrázolja a vidéki magyart.
De ha a szivárványos tévé bármelyik vidéken játszódó sorozatába belenézünk, hamar feltűnik a képernyőn egy Csicsalihoz hasonló karakter.
A magukat balliberálisnak tartó fővárosi körökben tényleg ilyennek látják a vidéki polgárokat, ezért fogalmaznak rólunk rendszeresen sértő módon politikusaik, véleményvezéreik.
Zsellér Péter az előadás végén átgondolja, hogy az ő falujában valójában kik élnek, milyen értékeket képviselnek és felháborodással vegyes szomorúsággal állapítja meg, hogy az általa ismert paraszti értékrendből Csicsali nem mutatott semmit. „Csicsali pesti paraszt volt”– vonja le a következtetést.
Valójában Csicsali mégcsak nem is pesti, főleg nem vidéki. Neki nincs lakóhelye és nincs pártállása sem. Csicsali nem egy személy, hanem egy jelenség, a csicsaliság megszemélyesítője. Csicsaliság bárhol lehet a világon.
A csicsaliság ellen küzdeni kell, ennek eszköze az oktatás, a nevelés, a művelődés. A rendszerváltozás óta pedig senki sem tett olyan sokat a csicsaliság visszaszorításáért, mint az Orbán-kormány. Vidéki iskolák, óvodák felújítása, vidéki művelődési házak rekonstrukciója és újranyitása, kultúrát szolgáló közösségi terek felvirágoztatása jellemzi az elmúlt majd 12 évet. A statisztika sokszor csak elvont számokat mutat fel, ezért inkább néhány beazonosítható konkrét helyszínt említek szűkebb pátriánkból.
Gyulán a kulturális intézmények fejlesztésére több, mint 5 milliárd forint támogatást ítélt meg az Orbán-kormány az elmúlt 10 évben. A kormány döntéseinek köszönhetően felújíthattuk az 1889-ben épült gyulai Vigadót, a Kohán Képtárat, az Erkel Ferenc Művelődési Központot, az összeomlás határára került Almásy-kastélyt, amit a szocik 1 forintért akartak eladni külföldieknek szálloda céljára. Ezen felül iskolák, óvodák évtizedek óta elmaradt korszerűsítését végezhettük el. A Gyulai Várszínház új várszínpadot és nézőteret kapott. A könyvtárban most zajlik a gyermekrészleg felújítása. Önerőből, a gyulai adófizető polgároknak köszönhetően is sok kulturális attrakció, művészeti produkció megvalósítását támogatjuk. A tehetséges fiatal művészeket Erkel Ferenc művészeti ösztöndíjjal, a tudásra, műveltségre vágyó, kiemelkedően tehetséges fiatalokat Bay Zoltán-ösztöndíjjal támogatjuk és ismerjük el.
A kulturális fejlesztéseket Gyulán egyöntetű helyi támogatottság övezi, mert nálunk nem voltak olyan csicsalik, mint akik a fővárosi városligeti múzeumépítéseket akarják meghiúsítani.
A felújított intézményekben végzik immár kultúra iránti szolgálatukat Önök, a gyulai kulturális élet szakemberei. De lelkesen végezték akkor is közös kultúránkat gyarapító alkotómunkájukat, amikor még a művelődési központ ablakait be kellett csavarozni, hogy ne essenek ki az utcára. Mert a kultúra olyan növényhez hasonlatos, amely a legmostohább körülmények között is virágzik, ha vannak gondos kezek, melyek ápolják-gondozzák.
A szép épületeknek önmagában is van kulturális értéke, de az akkor teljesedik ki, ha falai között teret kap a művészet, az alkotás, az igényes szórakozás, a művelődés. Ehhez pedig felkészült, népet művelő, a köz gyűjteményeit gyarapító, gondozó, lokálpatrióta szellemiségű szakemberek szükségeltetnek.
Gyulán, a kultúra magyar városában mindig voltak és vannak olyan elkötelezett, képzett polgárok, akik éltették és éltetik kultúránkat. E hagyományt viszik tovább Önök. Mindegy, hogy könyvtárigazgató, hangosító vagy művelődésszervező, a kulturális életben mindenkinek megvan a maga nélkülözhetetlen feladata, vagy ha úgy tetszik, küldetése.
A mai nap is egy alkalom arra, hogy megköszönjük Önöknek, a gyulai kulturális élet dolgozóinak az eredményes és magas színvonalú munkát. Köszönöm, köszönjük!
Amúgy Fekete István is vidéki ember volt. Ráadásul mezőgazdász, vagyis paraszt. Irodalmi műveit örömmel olvassák majd akkor is, amikor a legöregebb magyarok sem tudják már felidézni, hogy a 2020-as években kik és miket írogattak, nyilatkozgattak a vidéki magyarokról a pesti hírportálok tünékeny felületeire.
(A szerző Gyula város polgármestere)
