bodó sára
Fotó: Gyulai Hírlap
Mindig szeretett olvasni. Néhány betűt még iskolába kerülése előtt megismert. Elsőben ősszel súlyosan megbetegedett, és hosszú hónapokat töltött a gyerekkórházban. Így aztán a fertőtlenítő- és gyógyszerszagú, ijesztően fehér falú kórteremben tanította meg olvasni és írni a tanító nénije. Vidékről járt be hozzá hetente kétszer, nővérköpenybe bújt, és a kórházi ágy rácsain áthajolva vezette be őt a betűk varázslatos világába. A tanító néni kezdő volt, de elhivatottsága, empátiája már akkor a legnagyobbak közé emelte. Külön értéke lett hát az írás és az olvasás tudásának egy hatéves gyermek és egy pedagógus számára egyaránt. Év végén a kitűnőért kapott mesekönyv első lapján ott tündököltek Juci néni dicsérő szavai. „Bori, a pelyhes kis kacsa csüggedten állt üres tányérkája előtt” –kezdődött a történet, amelyet naponta elolvasott az immár „olvasástudó”, később kis cérnahangján nagy átéléssel fel is olvasott.
Sok könyvet kapott az évek során, de jó ideig egyiket se szerette olyan nagyon, mint a Borit. Annyira szerette, hogy másokat is részesíteni akart az elolvasása örömében. Kölcsönadta egy rokon kisfiúnak, de soha nem kapta azt vissza. Egy idő után a könyv hiánya fájni kezdett. Nem is a világoskék fedelű könyvecske, nem is a mese csodája, hanem az emlék veszett el végérvényesen. Gyermekeinek megtanította, hogy könyvet ajándékozni nagyszerű dolog, de a saját kedves könyveket odaadni másnak annyi, mint téglákat szedni ki életünk falából.
