kiss jános 30 évvel ezelőtt a 48-as clubban
Most valahogy mégis egy 30 évvel ezelőtti karácsony jár a fejemben. Valószínűleg az ember azokra a dolgokra gondol – legalábbis én ilyen vagyok –ilyenkor, ünnepek táján , amelyek leginkább hiányoznak az életéből. Mert koncertet, filmklubot és táncházat – ha nem is pont úgy, ahogy ott és akkor – most is lehet szervezni. Van azonban egy dolog, aminek a legújabb idők valahogy nem igazán kedveznek, és én ebben az egész 48-as Club dologban talán erre vagyok a legbüszkébb, a jelenből pedig talán ez hiányzik legjobban. Arról a közösségről van szó, amely maga volt a 48-as Club. Egy minden irányban nyitott, szeretetteljes, toleráns, megértő és befogadó közösség. Egy közösség, ahol bárki elfért, bármit gondolt önmagáról és a világról. Ahová, ha valaki életében először betért, senki nem kérdezett tőle semmit, egyszerűen csak mindenki örült, hogy eggyel megint többen vagyunk. Nem megingathatatlan hitek, kőbe vésett igazságok voltak, csak szabad gondolatok, vélemények és nézőpontok. Mindenki kíváncsi volt a másikéra, mindenki épült egy kicsit a másikétól. Ez az a szabad és friss levegő, ami a 48-as Club közösségét napi szinten átjárta, és ez az a levegő, amelynek a hiányát mostanság minden percben érzem.
Amikor 1991 karácsonya előtt megkérdezték tőlünk, hogy mi lenne, ha december 24-én este – amikor az otthoni családi ünneplés befejeződik – kinyitnánk a klubot, és aznap is együtt lennénk. Természetesen belementünk. Én már 7 óra körül a karácsonyfa mellett azon gondolkodtam, hogyan lehetne szebbé, hangulatosabbá tenni azoknak az embereknek a karácsonyát, akik még ilyenkor is együtt szeretnének lenni. Este 9-re beszéltük a nyitást, ezért én már fél 8 körül összeszedtem egy csomó karácsonyi süteményt, fenyőágat, gyertyát és indultam nyitni. Még 8 óra sem volt, amikor odaértem, de már nagyon sokan ott álltak az ajtóban és várták a nyitást. Közösen feldíszítettük a clubot. Mindenki tett hozzá valamit a sajátjából. Minden asztalra került egy kis házi süti és egy gyertya. Nem kellett sokat várni, 9 körül megtelt a hely.
Ez a mi karácsonyunk volt, ahol a megszokott karácsonyi zene helyett Kispál és a Borz szólt, és az egész helyet betöltötte a forralt bor illata. Az emberek pedig csak jöttek és jöttek. 11 óra táján már komoly tömeg gyűlt össze, éjfél körül pedig már az egész társaság önfeledten énekelt és táncolt. Viharos sebességgel cserélgettem a kazettákat a kazettás magnóban, Ökrös Gergő vagy Ökrös Márti, vagy aki éppen a pult mögött járt, kiszolgálta azokat, akik abban a pillanatban éppen a pult másik oldalán voltak. Ezek a szerepek persze folyamosan cserélődtek.
Nem tudom, hogy – akár ezt megelőzően vagy azóta – volt-e szebb karácsonyom. Akkor a klub már 7 hónapja üzemelt. Túl voltunk az első igazán forró nyarunkon, túl voltunk az első Kispál-, Tankcsapda-, Deák Bill Blues Band- és Sexepil-koncertünkön. Akkor már jól ismertük egymást, és életünk részévé vált az a hely, az a csapat, az a friss és szabad levegő. Sokan voltunk, sokfélék voltunk, de akkor és ott én úgy éreztem, ez is az én családom, és nem is kérdés, hogy karácsonykor az ember a családjával szeret(ne) lenni...
