Bimbó Lajos
Fotó: Gyulai Hírlap
Gyermekkoromban nagyon szerettem a karácsonyi készülődést. Volt valami izgalmas és varázslatos abban, ahogy egyre több dísz jelent meg a városban, az üzletek kirakatai is ünnepi díszbe öltöztek, a Mikulás érkezésével pedig egyre izgatottabbá vált a várokozás.
Őszintén mondom, sajnálom a mai gyermekeket, akik nem érezhetik ezt a melegséggel és misztikussággal átitatott ünnepi készülődést. Ma már november elején kikerülnek a díszek az üzletek polcaira, reklámok özöne zúdítja ránk ajánlatát, miközben alig van lelket megérintő pillanat.
Általában semmitmondó díszek, elmaradó karácsonyi forgatag, az ünnepi várakozás anyagiassá tétele, mind-mind hozzájárul ahhoz, hogy kezdenek az ünnep színei elhalványulni.
Nem vagyok a „bezzeg anno minden jobb volt” típusú ember, de ebben az esetben tényleg azt gondolom, hogy a nyolcvanas-kilencvenes évek karácsonyai klasszisokkal jobbak volt a mostaninál. A végtelen hosszúnak tűnő karácsonyi forgatag, a decembertől fokozódó izgalom, a kézzel készített meglepetések, az ajándékok elrejtésének és kinyomozásának játékossága és az emberek szemében csillogó karácsonyi izgalom mind hozzájárult gyermekkorunk ünnepéhez. Mára ez mintha kiveszett volna belőlünk.
Ebben a helyzetben sokkal jobban felértékelődik a szülők szerepe, a példa, amely visszahozza a karácsonyvárás valódi melegségét és izgalmát. A családoknak ebben az évben befelé kell megélniük a karácsonyt, egymásban kell újragyújtaniuk az ünnep lángjait. A szeretteinkkel eltöltött idő, a gyermekeinknek ajándékozott együttlét adja ebben az évben az igazi ajándékot. Ezt az ünnepet befelé kell megélnünk.
