Gyulai Hírlap - A Sátán fattya

A Gyulai Várszínház Kamaratermében mutatta be a Zanotta Art Egyesület Nagy Zoltán Mihály A Sátán fattya című regényének monodramatikus változatát október 21-én. A rendezést a Gyulára rendszeresen visszajáró Árkosi Árpád vállalta.

Elek Tibor színigazgató már 1996-ban felfigyelt a történetre (Fordulóponton: összegezés és újat kezdés. Nemzetiségi magyar irodalmak az ezredvégen kötet, 2000), lám, 20 év múlva elhozta a gyulai Várszínházba. Ezáltal traumatikus élmény kapott az a közönség, aki vette a fáradtságot, és ellátogatott erre a darabra. A Déryné Program hozzájárulásának köszönhetően mindössze 200 Ft-ért olyan erősen érzelmes előadást nézhettünk végig, amelytől tartósan elgondolkodom arról, hogy az ember mennyire aljasulhat le. Ugyanis Fekete Réka Thália (a darabban főszerepet játszó Tóth Eszter) olyan őszinte lélekkel adta át egy második világháborúban megerőszakolt kárpátaljai magyar lány passióját, hogy arról nem lehet nem könnyek között gondolkodni, beszélni, írni! Nagy Zoltán Mihály József Attila-díjas kárpátaljai magyar költő, író 1991-ben írta meg prózáját (amely trilógiává bővült, és azóta ötször nyomták újra, legutóbb 2019-ben), amelyben végre kimondja, elbeszéli, feltárja a majd fél évszázadon át kimondhatatlant, a kárpátaljai magyaroknak azt a nagy fájdalmát és vérveszteségét, hogy a kárpátaljai magyarság mintegy 40 ezer férfi tagját a II. világháború után a kollektív bűnösség elve alapján bevagonírozta, elhurcolta, halálra ítélte a szovjet nagyhatalom. A ma is Csonkapapiban (Kárpátalja, Ukrajna) élő író felelevenítette bennem is azt a traumát, amelyet csak nagyszüleimtől, dédszülőktől hallottam. Akik egyáltalán túlélték a borzalmakat, és el merték, el tudták mondani, mik történtek velük: a mi családunkból is haltak meg a fronton (fejlövés, mert nem akart ő lőni az oroszra), a mi rokonaink is maradtak árván (eltűntnek hitt családfő, biztonságot kereső, itthon maradt nő), a mi közelségünkben is történt erőszak (németvárosi orosz hajsza, padlástérben, galambdúcban rejtőzés). Felfoghatatlan és megismételhetetlen emberi gyarlóság! Ezt a darabot minden korban aktuálisan bemutatnám, hogy emlékeztessen az emberiség legsúlyosabb bűneire, amit maga ellen követett el!

A Szilasból származó Tóth Eszter, asztalos Tóth Mihály hajadonlánya áll a történet középpontjában. Az ő gondolatait, mondatait halljuk másfél órában, a nyers valóságot lélektani vallomássá emeli Árkosi Árpád rendezése. Lehengerlően és megdöbbentően precíz szövegtudással találkozunk, újfent minden tiszteltem a színésznőnek. A lírai monológok 1944 telétől kezdve hangzanak el. A szilasi asszonyok a gyűjtőtáborba hurcolt férfiakat (köztük Eszter édesapját, bátyját és udvarlóját) élelemmel és ruhaneművel kutatják fel. A lány jól eltakarja magát fekete fejkendővel. Az érkezőket azonban a szolyvai tábor őrei tartják fel, amint az élelem és ruhanemű veszélybe kerül, Eszter ledobja a fejkendőt és nekirohan a katonáknak. Azok azonnal rájönnek, hogy gyönyörű, fiatal lány kecsegtető prédaként hullott ölükbe. A szögesdróton belül öten erőszakolják meg. A történet tulajdonképpen az egyik orosz katonától származó (zabi)gyermeket, „a sátán fattyát” – nehéz lelkiismereti vajúdások után mégis – világra hozó leányanya sorsának egyetlen hosszú, balladisztikus monológsorozata. Annál megrendítőbb, hiszen az ábrázolástechnika belülről láttatja az eseményeket. Az Esztert körülvevő falubelieknek (családtagjainak, udvarlóinak, az ellenséges asszonyoknak és a barátnőknek) – s az új hatalom csavargókból, munkakerülőkből lett kiszolgálóinak – az élet- és cselekvéselemei koncentráltan hordozzák a kárpátaljai magyarokat vagyoni, emberi értékekben, lélekben, morálban és létszámban egyaránt romlásba döntő tragédiát.

Az első öt percben már sokkot kapok, noha sokat hallottam ezekről a borzalmakról: „…és tehetetlenül éreznem kellett, katonanadrág tapad szúrósan a combomhoz, aztán repesztő fájdalom, testemben az idegen test, aléltam volna el, hogy ne kelljen elviselni a mindig más és más, de egyformán utálatos szuszogást.” A fizikális trauma elkövetése mellett azonban a lelki törés sokkal gonoszabb, a leányt ugyanis hazatérése után előbb a hódítókkal való paráznaság vádjával hozza rossz hírbe a falu (katonák rongyának nevezik), majd nem kívánt terhességének kiderülésével megalázóan kirekeszti. A saját családjában is peremre szoruló Eszter életét nemcsak az őt körülvevők viselkedése és az indokolatlan önvád súlyosbítja, hanem a faluközösségre egyre gyötrőbben ránehezedő kollektivizálás, illetve a megszilárduló totalitárius sztálini rendszer is. Eszter bátyja, Ferenc a „málenkij robotban”, öccse, Józsika egy gyötrelmes kényszermunka következtében pusztul el, tüdőgyulladásban. Udvarlója, Székely Pista elfordul tőle, mikor újra Gulágra viszik, más utat keres a szerelemben. Noha korábban barátaival (Cirok Berti és Kovács András) még anyja (Boris) akarata ellenére is megkérte a lány kezét Tóth Mihálytól. Eszternek ez lehetett volna a kiugrási lehetősége a depresszív önmegtagadásból, az öngyilkosságig fajuló önvád alól. Folyamatosan küzd önmagával, sőt megtagadó környezetével is, pedig kezdetektől ártatlan. Fokozódik bennem a tehetetlen düh, mert a 21. századból már nem segíthetek ennek a szerencsétlen lánynak, sem a családjának!  

A személyeket farönkök szimbolizálják, a megszólított szereplők arcképét faragták mindegyik elejébe: anya, apa, testvérek, rokonok, szerelmes és a kisgyermek, a „fattyú”. Általános rendezői, színészi gyakorlat, hogy közben a színpadon a szövegmondással párhuzamosan tárgyakat mozgatnak, építenek bontanak, persze mindent tökéletesen begyakorolt rend szerint, amely szándékolt mechanikát követ. Így könnyebb memorizálni egy másfél órás monológot, ha van mihez kötni. Ugyanakkor vannak spontán elemek, bemozduló, gördülő fatörzsek, lehulló kendő, guruló alma, amelyek nagy kihívást jelentenek a színésznek, hiszen a stabil textológia mellett ezekre is kell figyelnie. Fekete Réka megoldásait szuperlatívuszokkal jellemezhetem. Teljesen magával ragad, figyelem minden rezdülését, elhiszek neki minden mozdulatot.

A történet vége feltehetően tragikus marad, noha nem derül ki, hogy anya és fia megfulladtak-e, de tény, kénytelenek menekülni a közelgő árvíztől: „ne félj a víztől, nem árthat nekünk a víz, Jézus is járt a vízen, mert ártatlan volt, bűntelen volt, látod a víz tetején járunk, hát persze, mi is ártatlanok vagyunk, kisfiam.” Ártatlanok, többször kimondva egy farönk tetején állva (éppen az édesanyáén), majd teljes sötétség… megkésett taps. Természetesen utána vastaps, teljesen megérdemelten, hiszen akik jelen voltak, megértették az üzenetet: efféle bűnt egyetlen ember ellen sem követhet el soha senki!