rozványi dávid és török tünde
Fotó: Gyulai Hírlap – Pénzes Sándor
Rozványi Dávid solymári keresztény író tartott plenáris előadást a gyulai Mogyoróssy János Városi Könyvtárban Az ego és a kollektív tudattalan kapcsolata az irodalomban címmel.
Ez alkalommal is a Boróka Magyar-Székely Kulturális Közhasznú Egyesület meghívására érkezett, hogy mélyen filozofikus gondolatokat közöljön az Összetartozunk pályázati címmel megvalósuló művészeti délutánon. Mondandójában nem is állításokat fogalmazott meg, hanem inkább kérdéseket. Alaptételnek az én megjelenését vizsgálta a kollektív tudatban. Az elefántcsonttorony-magány és a közönségi élmény groteszk kettősére hívta fel a figyelmet (legszemléletesebben Babitsnál: A lírikus epilógja). A művészek magánya a középkorban másképpen alakult, mint a 21. században. Akkor még a megrendelő felől közelíthettünk egy műalkotás értékéhez. Nem az számított, hogy ki alkotta, hanem hogy a (cél)közönségnek, a megrendelőnek tetszett-e. Legfeljebb monogramot láttunk feltűnni. A romantika korszaka hozta a művészi szubjektum kiteljesedését. Megfordult a szemlélet. Már a név számított, nem (csak) az, hogy mit alkot.
Furcsa kettősség mutatkozott: a művész a közönségből élt meg, de egyre inkább elszakadt tőle – vagy érthetetlen és sikertelen produktumok születtek intuitív módon, vagy sikeres művek önálló gondolatok nélkül. A művészet beköltözött az elefántcsonttoronyba, művészetének forrása az ego (tudatos én) lett. A mecenatúra szerepe csökkent, viszont megjelent a műkritika. Az értékítélet egy szűk elit kezébe került: az volt az érték, amit ők annak minősítettek. A XX. század politikai irányainak halmaza ugyanilyen ítészeket „termelt ki”. De vajon meg lehet-e állapítani egy mű, egy művész értékét? Lehet-e szabadon alkotni úgy, hogy nem a közönségigényeket helyezzük előtérbe? A kérdés költői. Rozványi szerint: „minden mű annyit ér, amennyivel a befogadója több lesz általa, de ennek két alapfelétele van: legyen érték a műben és a közönség képes legyen befogadni ezt az értéket.” De mi az érték? Irodalmi művek sokaságának tanulsága alapján örök és megkérdőjelezhetetlen értékek: a boldogság, a szabadság, az együttérzés, a közösségélmény.
Fotó: Gyulai Hírlap – Pénzes Sándor
A tényleges értékeket könnyű megtalálni, hiszen közismertek, divatosak, néha már-már közhelyessé is válnak. Közhelyessé és hiteltelenné. A közösség iránti felelősség, a hazaszeretet, nemzettudat is ilyen fogalommá váltak a dualizmus idején. Ezeknél az alkotó feladata, hogy újra életre keltse elavult, átkódolt értékeinket, továbbá, hogy az örök tartalmat a jelen számára lefordítsa. Ugyanakkor a közönség súlyosan eltérhet az eredeti alkotói szándéktól: ld. Wagner náci propagandához felhasznált valkűrjei. Illetve az is lehet, hogy az értékközvetítés tolmácsolása közben az eszme a nyelvi regszter hiányától szenved károkat. Kosztolányi szavaival élve: „a fordítás mindig ferdítés is”.
Legjobb példa az elmondottakra Shakespeare, aki zsenialitása ellenére nem engedhette meg magának, hogy elefántcsonttoronyba zárkózzon. A színházból élt. Így ki kellett szolgálnia a Tudor-korabeli cenzúrát, mecénásait, legfőképpen a közönséget, saját lelkiismeretében bízva sikerült elrejtenie műveiben egy-egy titkos üzenetet (pl. a III. Richárdban Gloster szerepét: a lelkiismeret kálváriáját). Ma újra és újra értékeljük, dekódoljuk, fejtegetjük jelentésmezejét, aktualizáljuk, életben tartjuk, kortárssá tesszük (és akkor ez már régen nem Shakespeare, hanem Arany János-i legendás igazság: gondolta a fene!). Életben lehet tartani valamit divatból, de azért is, mert a kollektív tudattalan tartományába került.
Úgy érezzük, valamiféle ősi, általános természetű tartalomháló és magatartásmód létezik, amelyet belső erkölcsi kötelességből ápolunk, őrzünk, örökítünk. Jung vagy Freud gyönyörűen kifejtették a kollektív tudattalan működési mechanizmusát. A szélsőjobb és szélsőbal politikai-társadalmi berendezkedések is tanultak ennek elveiből, mítoszra antimítoszokkal válaszoltak. Irányították az ösztönént, átkódolták, uralták! Ideológia-háborút hirdettek, a hasznos eszméket a maguk képére formálták, jelentéstartalmukat silányították, megváltoztatták. Ismét a köz határozta meg, mit kell gondolni az egyénről – valójában pedig egy egyén határozta meg, mit gondoljon a köz (madáchi magasságok!). Ha az egyén behódolt, ideiglenesen megtűrték. A klasszikus 3T (tiltott, tűrt, támogatott) kategória egy nemzedéken belül is többször változhatott: ld. Erdélyi József vagy Wass Albert munkásságának értékelését. A műalkotások értékítéletének relativizálása a XX. századi avantgarde-dal kezdődött, de ma különösen erős.
Felmerül tehát a kérdés, hogy lehetséges-e, hogy ma bárki olyan értéket teremtsen, amely megszületésekor már egyszerre közösségi és egyéni érdekeket is szolgál, képvisel. Rozványi Dávid Kávémesék-sorozatának prózái szerintem éppen ilyenek (felolvasta Török Tünde előadóművész: A tündér a szerelmesek útján). Az emberek többsége egyetlen művéről ismeri a szerzőt, amelynek címe: a Boldogságbolt. Nem véltelen, hiszen ebben a legfontosabb írói üzenet, ami már nem a kollektív tudattalan része: a boldogság mindenki számára elérhető, de erre törekedni kell és áldozatokat vállalni érte.
Fotó: Gyulai Hírlap – Pénzes Sándor
