Gyulai Hírlap - Két úr szolgája

Goldoni egy közismert és népszerű velencei komédiaíró, dramaturg és ügyvéd volt a 18. században (1707-1793), aki megújította a középkori olasz reneszánsz legkedveltebb műfaját, a commedia dell’artét. Ügyelt a művészien kidolgozott szövegre, hőseit nyelvhasználatukkal is jellemezte. Tisztán velencei dialektusban is írt darabot. A közönség igényeinek megfelelően nevetségessé tette az ember gyarló tulajdonságait: pl. a kicsinyességet, a nőgyűlöletet, a pletykát. Hitt az ember nevelhetőségében. A hagyományos figurák mellett főhőseit egyénivé, valóságossá tette, műveit társadalmi tartalommal látta el, aktualizálta. Összesen mintegy 120 műve ismert, amelyek közül kiemelkedik az Arlecchino, két úr szolgája (Arlecchino, servitore di due padroni, 1745), amelyet 2000 novemberében a szolnoki Szigligeti Színházban játszottak nagy sikerrel. Utoljára a Vígszínház repertoárjában láthatták 2014-ben.

Kolcsár József – az Udvartér Teátrum igazgatója – nagy szeretettel tett eleget a felkérésnek, amely egy – a Gyulai Várszínházzal közös – humorral fűszerezett, könnyed előadás újrateremtését célozta meg. A hosszú időkre visszanyúló baráti kapcsolatoknak köszönhetően valósult meg egy zseniális, szórakoztató bemutató. A soktagú társulat különféle erdélyi színházakból verbuválódott egységgé, hogy az utóbbi évek legsikeresebb vígjátékát prezentálja elsőként Gyulán. Itt jegyzem meg, megmelengette a szívem, hogy az Erdélyi Hét alatt a határon túli színházak képviselői egymás darabjait is megtekintették, tapasztalhatóan összetartó, remek baráti társaság gyűlt össze Gyula városában. A Hét megszervezését továbbra is indokoltnak tartom!

A Barabás Árpád rendező által összefogott csapat minden színészi tehetségét kiélhette, ugyanis a commedia dell’arte műfajában nemcsak a beszéd vagy a látvány, hanem a gesztusok és a mozgás is óriási szerepet kaptak. Ruszuly Ervin aprólékosan összerakott mozgásformái tökéletesen adták vissza a velencei vásártereken gyakran látható, kacagtató marionett-bábozást. A nem hivalkodó, egyszerűségében is igényes velencei díszlet Szűcs-Olcsváry Gellért munkája. A terek elválasztása függönnyel történt, amelyre Pantalone házának belső tere, illetve Brighella fogadója, majd egy velencei köztér voltak felfestve. Régóta vártam egy „klasszikus köntösbe bújtatott” darabra. Gábor Zsófi jelmezeivel ezt megkaptam. A humort Ardeleanu Daniel és Gáspár Álmos gitár- és billentyűjátéka tette még ütősebbé, amikor lekövették és hangsúlyozták a szereplők gesztusait.

Aki kicsit is otthon van a középkori gyökerű műfajban, az tudta, hogy tipikus szereplőket kell keresnie a darabban. Az első fennmaradt, írott szcenárium 1568-ból való. A 18. századi olaszoknál mit sem változott az eredetileg népi csúfolódókat is magába olvasztó „hivatásosok művészete”. A hagyományos gyakorlatot Barabás is átvette: a színészi játék sokfélesége, fejlettsége, a karikírozó beszéd, a tökéletességig gyakorolt mozdulatok, az egész test mimikája, a nyelvjárásban való beszéd komikus volta, személycserék (travestimento), botozások (bastonatura), felcserélt nemek, összetévesztések, keresztszerelem, eltitkolt személyazonosság, látványos megmenekülések, őrület, téves halálhírek, féltékeny férjek, humoros zsarolások és rászedések, vagy akár verekedés, erotikus játékok és egyszerű gorombaság.

A nézők többsége a velencei időkben is többnyire csak távolról figyelhette az előadást, ezért a színészek most is kénytelenek voltak lemondani az arcjáték előadói eszközéről. Az előadás élvezhetőségének és érthetőségének érdekében most is maszkot viseltek. Bejátszották a teljes teret: olykor kijöttek a színpadról, máskor csónakkal közelítették meg azt, mintha tényleg Velencében lettek volna. Ugyancsak megjelentek az ún. lazzók (komikus cselekménymozzanatok, intermezzók, bohóctréfaszerű közjátékok a zannikkal) is. Amikor a közönség unatkozni látszott, akkor a színészek nyakatekert akrobatamutatványokkal (pl. esésekkel), bűvész-trükkökkel előadóművészekké is váltak. Elengedhetetlen kellék volt az olaszoknál a néptánc és a népdal (canzonék és ballók). Ezeket a szünetben elevenítették fel a tehetséges színészek, ismert olasz slágerek éneklésével mulatták az időt (pl. Celentano vagy Ramazzotti).

A történetben tipizált figurák jelentek meg, akik tulajdonságait jól ismerhettük a hagyományrendszerből. Pantalone (Lung László Zsolt) egy zsugori, vén kereskedő, beteges, folyton panaszkodó, sántító, gyakran tüdőbajos, ugyanakkor beképzelt, öntelt szoknyavadász, amit olykor egyértelműen nem tud takarni. Noha minden pillanatban rájöhetett volna a turpisságra, ám általában mégis az orránál fogva vezették. Az ő ellenpontja Lombardi doktor (Kiss László), az északi (bolognai) típus, akit mesterkélt beszédmód, szónokiasság, latin szavak túlzott mértékű használata, tudálékosság, kéjsóvárság jellemez. Már nincs benne tettvágy, csak filozofál, okoskodik, de komolyan nem tud beleavatkozni az eseménysorba. Tény, fiának csak jót akar, noha fontosabb a családi hírnév. A két családfő, a két ház között a bonyodalmat általában a szerelmesek és a szolgák okozzák, az amorózik és a zannik. Jelen esetben az, hogy Pantalone odaígéri lányát Lombari fiának, de nem számol azzal, hogy a korábbi ígéretét – miszerint a lány már a másé – meg nem szegheti.

Clarice (Pascu Tamara) fantasztikusan hozza az apai önkénynek engedelmeskedni nehezen akaró, tehetősebb társadalmi réteghez húzó, számos akadályba és félreértésbe ütköző, de nagyon is szerethető, néhol akaratos, néhol túlzóan szerelmes leány szerepét. A hódolója Silvio (Jakab Tamás), a doktor fia, aki inkább forrófejű, mint intelligens, megfeleltethető a Capitano figurának, aki a hőstetteivel kérkedik, de valódi drámai helyzetekben gyáva, sokszor felsül, sérül. Méltó párja és ellenfele lehetne Florindo Aretusi (Moşu Norbert László), aki Torinóból utazott el álruhában menekülő kedvese keresésére. A férfiruhában bujdosó, Pantalone házába beállító hölgy Beatrice (Tóth Jess). A bonyodalmat az okozza, hogy mindenki elhiszi, még ha nehezen is, hogy Clarice korábbi jegyese (aki Beatrice bátyja volt) jött el a „jutalmáért”. Valójában a férfi meghalt egy párbajban, éppen Florindo szúrta le (minő Rómeó és Júlia utóhatás).

A fokozódó bonyodalom a szolgák szerepeltetésével teljes. Egyrészt Brighella (Esti Norbert) megjelenése indokolt, aki a fogadós, megismeri Beatricét, de nem árulja el. Eleven, tevékeny, fondorlatos, mindenre van megjegyzése, de kihasználható és alázatra kényszeríthető, hiszen nemhogy világpolgár, hanem gyakran „leparasztozzák”. A pincérek, hordárok (Fodor Alain Leonard, Barti Lehel) mindig a zannikhoz tartoznak, csetlő-botló figurák, akik rendre oldják a feszültséget, bambaságuk, együgyűségük humor forrása.

Párban jelent meg a talpraesett, nagyszájú, zagna is (Smeraldina, Clarice szobalánya: Márdirosz Ágnes), mégpedig a hiszékeny, kíváncsi, érzéki gyönyöröket hajszoló, néhol rendkívül balga, olykor hihetetlenül eszes, minden helyzetből ügyesen kimenekülő zannóval (er. Arlecchino). Központi alaknak mondhatnánk a bergamói Truffaldinót (Vass Csaba), aki miatt tkp. Két úr szolgája a cím. Kalandvágyának és túlélő ösztönének hála ugyanis egyszerre lesz Beatrice, majd Florindo szolgálója, miközben beleszeret Smeraldinába (aki megfelel a hagyományos Colombina figurának). Ő a leginkább kacagtató és szánalomraméltó karakter, aki mindig félreértésekbe, cserékbe, elhallgatásokba, pletykákba, ezáltal gyakran büntetésekbe, botozásokba, megaláztatásokba ütközik.

Természetesen, mint ahogy egy jó komédiához illik, minden jó, ha vége jó, a titkok lelepleződnek, a szerelmesek egymáséi lesznek. Kiderül, hogy Beatrice bátyja valóban halott, Pantalonénak nagy kő esik le atyai szívéről (persze az jobban érdekli, hogy az ígért szava szent marad), lánya hozzámehet Silvióhoz (bár időközben a vélt megcsalás miatt kiátkozták egymást). Florindo ugyanabban a fogadóban szállt meg, mint keresett kedvese, így óhatatlan, hogy egyszer csak találkoznak. Miután mindegyik rádöbben, hogy a másik él, olaszos hévvel omlanak újra egymás karjaiba, noha előtte párbajban emésztik fel haragjukat. Végül Truffaldino bevallja, hogy nincs ikertestvére, ő volt egyszerre két „úr” szolgája, hogy pénz- és ételsóvárságát kielégítve bebizonyíthassa, ez bizony lehetséges. A világ rendje helyreáll, a műfaj 400 év után is képes mosolyt csalni – az orwelli időket idéző 21. században – a szolgaságban megfáradt, azonban titkon az önfeledt szórakozásra vágyó néző arcára.