Fodor György
AZ ELSŐ IGAZI FINN NYÁR
Azon az éjjelen többé nem ment le a Nap. Úgy éreztem, hogy a Szent Iván éji máglya világítja meg örökre a bágyadt felhők hajnali pírjait, hogy azok az elköszönni képtelen jeges sirályok szárnyain repüljenek tova. Még nem volt túl meleg, ezért a parti tarisznyarákok a fövenyre másztak a bársonyos víz hideg habjának fájdalmas öleléséből kimenekülve. Ugyanakkor tudtam, hogy a tegnap megsimogatott fehér rénszarvas miatt vissza fogunk térni erre a kultikus helyre, ahol először érinthettem meg a kezed. A szívem melegét izzadtam át tenyeredbe, enyhén sós illatom a Nallikarinranta felé fújó, a természet titokzatos ütemével súgó tengerből merítkezett. A homokos parton törökülésben néztük a vizet, amelynek felszínén az Oulu folyó édes ölelésében fejlődött, koraérett szúnyoghadak táncoltak. Sötétkék szemed a világítótorony fényét tükrözte, a bőröd már az augusztusi hamvas szeder finomságát idézte, aranykalász tincseidet bátortalanul simította félre a szemérmetlen fuvallat. Gyönyörű voltál. A horizont felett éppen megbújó, szégyellős sugarakban játszó tested ívét ősi szellemek tervezték tökéletesre, mintha a csodamalom egy darabja hullt volna mellém, hogy belőle új hatalom sarjadjon: a vágy. Számban töprengve ízleltem a vágyat, bóduló tudatom hajtott, hogy ezen a térben és időben meghatározhatatlan ponton a téged övező puha permet legyek, teljesen fonjalak körbe, mint Mustasaarit az erdőben kanyargó csintalan ösvények, amelyek mind ugyanoda futnak ki végül. Egyre hevesebben cikázó gondolataim medvetorlaszául erősebben megragadtad tétova csuklómat, majd hattyú nyakad finoman előre tolva megbokrosodott a csönd. Azon az éjjelen többé nem voltak kétségeim, belevesztem az emberiség évmilliós tőzegébe, hogy Juhannus-máglyaként magam is porrá égjek, hogy aztán ajkaink apró harmatcseppjeikben egyesülve, dermedt véredényeink lassú oldódásában, az ájulásig kiszáradt torkunkban az élet lüktetni akaró erejével hódító útjára induljon az első, az igazi, a legfeledhetetlenebb finn nyár.
