Keresés


csak pontos egyezésekre
Keresés: oldalakon dokumentumokban, lapszámokban
Archívum
Gyulai Hírlap Archívum

Gyulai Hírlap - In memoriam Szabó Ferenc

Összes cikk - fent (max 996px)
  A  A  A 
GYULAI HÍRLAP • Erdmann Gyula • HÍREK • 2021. március 10. 16:30
In memoriam Szabó Ferenc
(1935–2021)

Szegényebbek lettünk. Elment Szabó Ferenc levéltáros, muzeológus; a dél-alföldi levéltárosok, muzeológusok, történészek, néprajzosok számára Szegedtől Debrecenig, az egyetemektől az intézetekig: „a FERI”. Magával vitte remek memóriájával megőrzött széles körű ismereteit, hűségét a szűkebb és tágabb szülőföldhöz.

1935-ben született Orosházán, a 18. század közepén a mezővárost alapító betelepülők egyenes utódaként, egy város közeli tanyán, már a II. világégés alatt is rádiót hallgató, tájékozódó paraszt-polgári családban. Szülei – ez akkoriban korántsem volt megszokott – gimnáziumba adták, hogy tanult ember legyen. Az orosházi Táncsics Gimnázium be is váltotta a szülők reményét: a kis Ferit kiváló tanárok oktatták, s nem véletlen, hogy a jó eszű tanuló országos történelmi tanulmányi versenyt nyert. Magyar- és történelemtanára a megye irodalomtörténet-írásában is jeles Elek László volt, a későbbi jó barát és munkatárs. Az igazgató, Keller József szigorú, kemény, de igazságos és jó pedagógus volt; Feri belőle is munkatársat csinált szerkesztői munkássága során. Jellemző, hogy a kőkemény tornatanár (Glózik) az órát mulasztó Feri indoklását, miszerint fontos olvasnivalója akadt, elfogadta, sőt a szertárban leülve hosszasan beszélgetett vele Arany Jánosról.

A szegedi egyetemen diplomázott 1959-ben magyar–történelem szakosként. Szerencsésen és jó megérzéssel a legendás néprajzos professzor, Bálint Sándor – és a „szögedi nemzet” – vonzáskörébe került. Nála doktorált, s a néprajzi érdeklődés végigkísérte életét. 1959–60-ban a szarvasi Vajda Péter Gimnáziumban tanított. Hatott rá a szlovák evangélikusság és a 18–19. században a nép oktatásában-nevelésében, vezetésében, közösséggé formálásában főszerepet játszó, európai horizontú evangélikus lelkészek, így Tessedik Sámuel öröksége. 1960–65 között a szegedi levéltár munkatársa volt, s az igazgatóval, Oltvai Ferenccel életfogytig tartó, közös munkában is erősödő barátságot kötött. Szegeden vált elsőrangú levéltárossá, megszerezve az alapokat, melyre bizton építkezhetett. Részese lett a kis, de számos kiválóságot soraiban tudó levéltáros családnak. 1965-től Gyulán a Békés Megyei Levéltár akkor 4–5 fős csapatának vezetője volt 1982 végéig. A szakmában már országos nevet szerzett, közbecsülést vívott ki magának. A levéltár-igazgatók akkori rendszeres értekezletein és a konferenciákon mindig jelen volt, részese volt a nagy öregek éjszakába nyúló szakmai vitáinak, tapasztalatcseréinek. Mindenből tanult, és aztán tanított. Tagja lett az Országos Levéltári Tanácsnak, szakfelügyelettel is megbízták. A levéltári munkákban – iratbegyűjtés, rendezés, segédletkészítés – aktívan részt vett, a megyei levéltárban őrzött iratanyagot nála senki sem ismerte jobban, s miután a szegedi levéltár anyagát is jól ismerte, a Dél-Alföld elismert levéltáros kiválósága lett. A gyulai levéltár neki köszönheti elsőrangú szakkönyvtárának megalapozását is. Sokat utazott, széles érdeklődése és tevékenységi köre nem hagyta nyugodni. Sűrű szakmai útjai során sok antikváriumot meglátogatott; az elszegényített értelmiség eladott könyveiből éles szemmel válogatott, és kötetekkel teli táskával tért haza. E gyűjtőmunkát utódai is folytatták, így mára a történeti kutatást jól szolgáló értékes könyvtár áll a kutatók rendelkezésére. Maga a levéltár a 60-as, 70-es években az egykori megyeháza, majd városháza egyik mellékszárnyában szorongott teletömött raktárakkal, zsúfoltan, de példás volt a rend, és vonzó a családias légkör, a szorgos, csendes, eredményes munka. A levéltár szakmailag országosan is az élen járt. Feri igazgatói szobája kiadói központ és szerkesztőség is volt, ahol naponta számos ember fordult meg levéltárosoktól helytörténészekig, településük monográfiája ügyében tárgyaló tanácselnökökig, nyomdászokig. Volt, aki csak úgy benézett, emberi, szívélyes szóra vágyva. Feri bírta erővel és ésszel, türelemmel – emberséges és segítőkész volt, s főként felkészült szakember, akire mindenki barátsággal, elismeréssel tekintett. Utóda a levéltár élén jómagam lettem, és a kor által szűken behatárolt, szerény helyzetű, de szakmailag elsőrendű intézménnyel és jól felkészült munkatársakkal szembesültem. Szilárd alapokon lehetett tovább haladni. (2006-tól már Erdész Ádám lett az igazgató, akit még Szabó Feri vett fel jó szemmel és emberismerettel. A „család” mindig ügyelt a személyi építkezésre is.)

Aki úgy ismerte a levéltári forrásokat, mint ő, nem kerülhette el, és Feri nem is kívánta elkerülni a források faggatását, a történeti kutatómunkát sem. A mindig regionális hátterű és összefüggésű helytörténetírás, tudományszervezés mindenese lett. Város- és községtörténeti monográfiák, tanulmánykötetek szerkesztője, sokszor részben írója volt. Az elismertség és a bizalom sorra hozta a megbízásokat is, s Feri nem tudott nemet mondani, de provinciális sem tudott lenni. Igényes, de a szerzők önbizalmát, munkakedvét nem romboló szerkesztő volt, s a kötetek egyre csak sorjáztak Mezőberénytől Vésztőig, Makótól Hódmezővásárhelyig, Gyomától Öcsödig. Levéltári és szerkesztői, szerzői munkája mellett megbízták az 1966-ban indult Békési Élet című folyóirat évi négy számának szerkesztői teendővel is. Csodát tett: a déli határszélen, vékony értelmiségi, főleg kisszámú történész és néprajzos közegben, egyetemektől távol képes volt lokálpatrióta tanárokból, mérnökökből, jogászokból írásokat kisajtolni, sok-sok, néha gyarló kéziratból tisztes színvonalú szövegeket produkálni. Országos kiválóságokat is megnyert, így összességében jó szerzői műhely jöhetett létre. 1966–86 között, 20 év alatt 200 művelődéstörténeti írás jelent meg a Békési Életben, mind alkotórészei a megye-, illetve a régiótörténet nagy mozaikjának. Nélküle ezek nem és főként nem azon a nívón jelentek volna meg, amit Feri elvárt, esetenként elősegített.  Megyénk kiemelkedő szülötteinek évfordulóiról szerkesztőként nem feledkezett meg, a könyvismertetések pedig minden fontosabb kötetről informáltak. A folyóirat a tudatos népnevelés eszközévé nemesedett, nagy kár, hogy a rendszerváltás sodrában megszűnt.
1982-től nyugdíjazásáig, 1996-ig a Békés Megyei Múzeumok Igazgatóságát vezette. Folytatta kiadványszervező és -szerkesztő munkáját, tucatnyi kötettel gazdagította a megyei múzeumi közlemények évente növekvő sorozatát. Része volt a vésztő-mágori történeti emlékpark és a gyomai Kner Nyomdaipari Múzeum életre keltésében. Tagja lett az Országos Múzeumi Tanácsnak, a Történelmi Társulat vezetőségének is. Mindenhol tárt kapuk és barátok fogadták.

Első írásai az orosházi és gyulai múzeumi kiadványokban jelentek meg. Orosházi mentora a vásárhelyi tanyavilág kiváló ismerője és megismertetője, Nagy Gyula volt, a gyulai pedig Dankó Imre, a Ferihez hasonló múzeumi-történészi-néprajzos „intézmény” volt, aki néhány év alatt kisebb értelmiségi centrumot varázsolt a múzeum köré. Feri első nagyobb munkája a remek A dél-alföldi betyárvilág című kötet volt (1964).  Sajnálhatjuk, hogy számtalan teendője közben nem jöhetett létre az izgalmas téma nagymonográfiája. 1965-ben a Nagy Gyula szerkesztette Orosháza története és néprajza című kötetnél Feri már meghatározó munkatárs és szerző lett. Gyulán elindította a Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból című – ma is élő – sorozatot. Ennek első kötetét földije, az orosházi születésű szegedi egyetemi tanár, Kristó Gyula állította össze. (Olvasókönyv Békés megye történetéhez). Az értékes és sikeres Bibliotheca Bekesiensis című sorozatot is Feri indította el. A népélet, a hagyományok szerzőként erősen foglalkoztatták. Megyénk irodalomtörténetéről sem feledkezett meg, Justh Zsigmondtól Szabó Pálig, Féja Gézáig publikált írásokat. A gazdaságtörténet is érdekelte a korszakos fontosságú vasútépítésektől a kiemelkedő békési nyomdák történetéig. Az országosan is nevezetes Réthy-, Kner- és Tevan-nyomdákkal elsőként érdemben ő foglalkozott. Makó város és a püspöki uradalom, Áchim L. András, Bodoki Károly és a Körös-szabályozás, a pusztai csárdák világa, az első aratósztrájkok, a szegedi kézművesek, a ’48-as honvédek, Táncsics Mihály, a mezővárosi élet és igazgatás – mindez csak felvillantás publikációi témáiból. 1985-től az ő és Kristó Gyula kezdeményezésére indult el a Dél-alföldi Évszázadok című sorozat három  megye (Békés, Csongrád, Bács-Kiskun) összefogásával. 25. kötetét a szerkesztők Két évszázad az Alföld történetéből címmel (2008) a tiszteletére állították össze, méltatása mellett több válogatott és kitűnő tanulmánya közreadásával. Bízvást ajánlható azoknak, akik munkásságát közelebbről is ismerni óhajtják. Az orosházi múzeum a 75. születésnapját konferenciával és az azon elhangzott, az életútját méltató előadások közreadásával ünnepelte. (Az Alföld nehéz hűségében. 2010) Kitüntetései között jól megfér egymás mellett a Munka Érdemrend ezüst fokozata és a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje.

Az utóbbi időben betegeskedett. Találkozásaink, látogatásaink alkalmával a szokásos, korábban hosszú szakmai beszélgetések lerövidültek, s nőtt az egészségügyi panaszokról, az idős kor velejáróiról való elmélkedés ideje. Sok baja volt a szemével, s közben a szíve is egyre többet rendetlenkedett. Ez vitte el.

Március 12-én végleg hazatér Orosházára, korán elhunyt tanárnő felesége mellé.

Nyugodjanak békében!

 

Összes cikk - lent (max 996px)
+
A rovat friss cikkei
A Gyulai Hírlap legfrissebb cikkei
Cikkek keresése az online archívumban
Bannerfelhő (max 165px)