Súr Enikő
Fotó: Gyulai Hírlap
Karácsony reggele van, várják a mentőket. Összeszorul a gyomra és a szíve, miközben próbálja átgondolni, mi kerüljön a táskába. Tusfürdő, törölköző, papír zsebkendő, vécépapír, fehérnemű, telefontöltő, tajkártya. Csak el ne felejtsen valamit; hogy fogják beküldeni, ami véletlenül itthon maradt?
Kerülgetik a karácsonyfát, az egyetlen dolgot, ami arra utal, hogy ünnep van. Nincs ünnep, se kiskarácsony, se nagykarácsony, egy hét után kidobják a csontosra szikkadt bejglit. Lázmérés van, Rubophen meg Algopyrin, és álom nélküli esték.
Elalszik ülve a kanapén, míg várják a mentőket. Róla meg folyik a víz, mintha ezer fok lenne, kinyitják az ajtót, hogy bejöjjön egy kis friss levegő. Az asztal mellett indulásra készen várakozik a kórházi pakk. Vajon hazajön-e még?
Összeírják, milyen gyógyszereket szed, válaszolgatnak a mentős kérdéseire. Kedves, fiatal férfi, a maszktól nehéz megállapítani a korát. Azt mondja, a csíktól függ, hogy melyik sürgősségire viszik be, a nem fertőzöttek a szomszéd városba kerülnek.
A saját lábán sétál ki a mentőautóig. Beszáll, becsukódik az ajtó. Nézik, ahogy lassan kitolatnak a sarokig, aztán a kanyar után eltűnnek.
Késő délután kukát takarít, próbálja elütni az időt. Várja, hogy hírt kapjon, megnézi a telefonját, aztán visszateszi az asztalra, nem csörög. Csöröghetne, mondhatna valaki valamit. Valami jót.
Aztán este jön a hír: infúziót kapott, de jól van. Kicsit berzenkedett a telefonba a zokni miatt: minek csomagolt annyit – ennek örültek a legjobban, a berzenkedés jót jelent.
Azt mondta, mindenki nagyon kedves vele, vigyáznak rá, rendesen ellátják. Arra gondol, ezt majd egyszer valahogy meg kéne köszönni.
