kósa ferenc
Fotó: Gyulai Hírlap – Mocsár-Pörjés József
Annak idején, munkába menet, az Árpád utcán bicikliztem végig. A Petőfi térre érve minden áldott reggel fölpillantottam a tanácsháza timpanonjára, ott van-e még a vörös csillag. Az a biztos, gondoltam, ha már nincs ott, addig nem hiszem, hogy komolyan lehetne venni, amit a pestiektől hallunk.
1956 októberében már nyiladozó értelemmel voltam szemtanúja és részese az eseményeknek. Nem volt vita, nem volt óvatos kivárás, azonnal nekiláttak az emberek az épületekről leverni a csillagot. Most meg ni, lesütött szemmel jönnek-mennek a népek a mindenkit megnyomorító hatalom jelképe alatt, senki nem mászik a tetőre flexszel vagy hegesztőpisztollyal, hogy véget vessen a kommunizmusnak. Hiába, na! Nem volt forradalmi hangulat, kivártuk, amíg intézményesen eltűnik onnan egy hajnalon, amikor még senki nem látja a műveletet.
Persze a magamfajtában tettvágy, izgalom és szorongás keveredett. Résztvevője voltam az első eseménynek szülővárosomban, sőt az MDF megalakulásakor a Jurta Színházban is ott voltam. De a politika, bár érdekelt, nem vonzott. És egyre kevésbé vonzott, amikor láttam, hogy kik és milyen szándékkal nyüzsögnek körülötte. Úgy gondoltam, hogy a civil világban is nagy szükség van olyan emberekre, akik maguk körül, az egyházban, a munkahelyen, baráti és családi körben újra szövögetik környezetük szakadozott szövetét.
Ha ma szétnézünk a nagyvilágban, furcsa érzéseink támadhatnak, ezért ha ott járok, önkéntelenül is a régi megyeháza ormára sandítok, és egy időre megkönnyebbülök.
