Fodor György
DOCENDO DISCIMUS
Fura egy világ ez, a gépek tartanak életben, noha nem vagyok halálos beteg. Tanítva tanulok, tanulva tanítok. Felnövök egy új generációhoz, miközben magam oktatom őket az életre, ahogy ők nőnek, én úgy nevelek, mert teher alatt nő a pálma, miközben valótlan közhelyek sakkoznak az igaz világ márványtábláján. Közben – Istennek hála –, magam is gyerek vagyok még, ám nem kötnek korlátok, időmet és környezetemet szabadon rendezhetem, mint egy igazi felnőtt. Csak a munka köt, ellenben csak a munka szabadít fel. Szellemi feladatokat eszelek ki, hogy ébren tartsam intellektusom erejét, közben gyakran bámulok a semmibe, hogy gondolataimat rendezhessem végre. Fura egy világ ez, gépek rabjai vagyunk, noha már nem akarunk azok lenni, pedig korábban órákat ültünk előttük, mikor nem volt kötelező. Megváltozott a kötelezőség fogalma, a megbélyegzés természete, a szabadság igénye és eszközei. Hova menjek, mit tegyek, főleg kivel és mikor? Burjánzik a tanácstalanság, pedig a nap szépen süt december derekán is, itt az ideje összegezni és hátrahagyni ezt a nagyon fura évet. Elmém fintorog tőle, agyam lüktet miatta, szellemem csapong érte, testem fogy, lelkem törik… A karácsonyi mézeskalács illatát finoman hozza egyre közelebb a deres levegő, a fűszeres boré – szerencsére – friss fenyőével keverve csapja meg maszkomba rejtett orromat. Felemelem a fejem, a kurzor villogása kijózanít, a ház előtt még egy óriásit szippantok a fagyos párából, majd határozottan elindulok, hogy tiszta gondolatokkal örök gyerek maradhassak egy kevésbé fura világban…
