tóth péter
Fotó: Gyulai Hírlap
Közeledik a karácsony, ezt biztos, hogy mondani sem kell senkinek, ahogy az ezzel járó dolgokat sem: a plázákban felharsan Mariah Carey örökbecsű slágere, a tévék képernyőin Kevin újból meghiúsítja a betörők terveit, mi pedig eltelünk a bejglivel és a töltött káposztával. Van olyan dolog, ami viszont már nincs többé: a fehér karácsony.
Nem is emlékszünk már, hogy mikor ébredtünk utoljára hóesésre karácsonykor, de az biztos, hogy az utóbbi években nem ez volt a jellemző. Az Országos Meteorológiai Szolgálat mérései alapján legutóbb 2002-ben fordult elő, hogy december 24-én országrésznyi területet hótakaró borítson, amely azt jelenti, hogy az akkor született gyermekek felnőttek anélkül, hogy megtapasztalhatták volna – legalábbis itthon – milyen a fehér karácsony.
Az ez iránti vágyunk részben az ünnepi témájú filmek, sorozatok és könyvek hatása is lehet, hiszen a legtöbb ilyen alkotásban vastag hóréteg borítja a tájat, amikor a család összegyűlik, hogy a feldíszített fa alatt bontogassák az ajándékokat, vagy leülnek az asztalhoz, hogy megegyék az ünnepi vacsorát.
Az egyik legkedvesebb gyerekkori emlékem is ehhez köthető, pedig mióta részt kellett vállalnom a leesett csapadék ellapátolásából, azóta mindig kevésbé örültem, ha elkezdett szállingózni a hó.
Nem tudom, hogy pontosan mikor történt – bár a statisztika miatt gyanítom, hogy 2002-ben –, de élénken él bennem a kép, ahogy az ajándékozás és a vacsora elfogyasztása után mindannyian felöltöztünk, majd elindultunk szánkózni a várhoz a térdig érő hóban.
Tudom, hogy sokan nem szeretik, megnehezíti a közlekedést is, de a télhez, még inkább a karácsony csodájához, hozzátartozik a havazás.
