bimbó lajos
Fotó: Gyulai Hírlap
Elment az „isteni Diego”. Diego Armando Maradona. Ez az a név, amely ugyanazt jelenti Buenos Airesben, Nápolyban, Barcelonában vagy éppen Milánóban. A név, amelynek hallatán egyetlen szó jut eszünkbe: labdarúgás.
Sok névvel illették az argentin Lanús város nyomornegyedéből kitörő játékost. El Diez (A tízes), Pelusa, El Diego, El Pibe de Oro (Az aranyfiú) vagy éppen az isteni Diego. Az apró termetű, dús, fekete hajú futballhérosz a semmiből tűnt föl, majd vált az egyetemes labdarúgó-történelem legmeghatározóbb játékosává.
Diego Armando Maradona. A név, amely számomra a nagybetűs szenvedélyt jelenti. Minden mozdulatán érződött az a szerelem, amely a labdához és a játékhoz fűzte. Egyszer azt találtam mondani, hogy bárcsak olyan szenvedéllyel tudnék filmezni, mint amilyennel Maradona ér labdába!
Nápoly, Buenos Aires, Barcelona, Sevilla, csak néhány város, amely sötétbe borult vagy éppen tűzvörössé vált „Isten kezének” halálakor. Koporsójához tízezrek zarándokoltak el, a labdarúgás sztárjai egymás után emlékeztek meg a találkozásokról, az újságok címoldalon köszöntek el tőle.
„Köszönünk mindent, Diego!”, „Örök hála. Örök Diego.” „Örökké szeretünk. Ciao, Diego!” „Meghalt Maradona, a futballisten” „Nem lesz hozzá hasonló” „Búcsú egy hőstől”, „Isten keze visszatért a mennybe”, „Meghalt a futball”, ehhez hasonló szalagcímek sora járta be a világot, egy egész futballnemzet zokog. Diego Armando Maradona még egyszer utoljára lángba borította Nápolyt.
„Ha meghalok, újjászületek, és focista akarok lenni. És ismét Diego Armando Maradona akarok lenni. Olyan játékos vagyok, aki örömet okozott az embereknek, és ez nekem elég”.
Köszönjük, Diego! Bárcsak…
