Gyulai Hírlap - Gyulai Hamlet, avagy vár(fürdő)színház

A Gyulai Várszínház 57. évadának negyedik és egyben évadzáró bemutatója a Gyulai Várszínház és a nagyváradi Szigligeti Színház közös produkciója volt. William Shakespeare Hamlet című tragédiáját tekinthettük meg egy szünettel négy órában. Az előadást Telihay Péter rendezte.

Shakespeare örök és kifogyhatatlan a témáit tekintve. Az 1600-as évek elején megírt Hamlet tipikus bosszúdráma, királydráma, konfliktusos dráma, számos értelmezési, újragondolási lehetőséggel (lenni vagy nem lenni? apa-fia kapcsolat, anya-fia kapcsolat, szerelem-élet-halál, színház a színházban, egérfogó-jelenet stb). A Gyulai Várszínházban eddig több, mint tízféle Hamlet-feldolgozást láttam a világ számos nemzetének színházától (pl. japán Ophélia vagy litván és grúz Hamletek), de még ezen az éjjelen is adott újat a megálmodott színpadi koncepció.

Telihay Péter egy medencét építtetett a várszínpadra, amely az előadás során fokozatosan bokáig telt vízzel, így a várszínpad szó szerint „várfürdő” lett. A színészeknek kihívás volt ebben a nedves környezetben játszani, mindent átitatott a víz, amelynek a mindent elárasztó folyadéktól (szenny, csatornamocsok, lélekfolyam halálos „feketedése”) a megtisztulás tiszta vizéig (arc- és testmosás, Ophélia öngyilkosságának patakja) sokféle jelentése lehet. Az előadást a 2009-es „lisztes” Rómeó és Júliához tudnám hasonlítani, amelynek komponálásakor mindent liszt borított be. A rendező a teret is tökéletesen kihasználta: színészei a várfokon, a kerengőn, a nézőtéren, a nézőtér alatt és a hátsó várbejáróból előbújva is interakcióba kerültek. Használtak víztükröződést, irányított fejgépet, nagytotált, térmikrofont, kézi mikrofont, mikroportokat, keverőpultot, egyéni hangszereket (pl. szaxofon, elektromos gitár, szintetizátor, cajon, cinek). Akusztikusan és vizuálisan is ébren tartották a figyelmet az állandó mozgásokat párhuzamos cselekvésekkel kiegészítve. Négy óra gyakorlatilag elrepült, s közben szinte a teljes Hamlet szöveget elmondták immár hagyományosan az 1999-es Nádasdy Ádám-féle fordításból táplálkozva.

Ahogy Elek Tibor színigazgató fogalmazott: a Hamlet a világirodalom egyik legnagyobb remekműve, a kortárs színjátszás legmodernebb kifejezőeszközeivel is előadható. Az előadás valóban az évad méltó befejezése lett. Köszönhető ez elsősorban Sebestyén Hunornak, aki elismerésre méltóan sok szöveget tanult meg Hamlet szerepében, és akrobatikus testjátékával is lenyűgözte a közönséget (pl. mászott, kúszott, vízben fetrengett, test-test ellen csatázott).

Telihay egészen elképesztő ötletekkel gazdagította a lehetséges színpadi képet. A teljesség igénye nélkül: hatalmas dán zászlóval birkózó Hamlet és Laertes, ugyanezen zászló alatt eltemetett Ophélia, gyorsasági motorral beguruló Laeretes, Rosencranztot közelről fejgépező vándorszínésznő, DJ-pult mögött zenélgető Ophélia. Külön pikantériaként kezelendő, hogy – ahogyan eredetileg is Shakespeare idején a Globe-ban 13 ember volt 21 szerepre – egy szereplő több szerepben tűnt fel. Ugyanaz játszotta Claudiust, mint aki Hamlet atyjának szellemét, Ophélia halála után 2. sírásóvá, végül Fortinbras királyfivá lényegült (férfi vs. női szerepek közötti határelmosás, akárcsak a reneszánsz színjátszásban). Polonius, amint Ophélia apjaként, úgy 1. sírásóként is társa volt lányának, Osrick szerepében pedig szintúgy a király kiszolgálója. Tudatos rendezői elgondolás Rosencrantz (máskor Marcellus) és Guildenstern (máskor Bernardo) vegyítése, összemosása is. Ugyanakkor a jellemek változása a ruhák és a nyelvezet miatt is követhető és hiteles volt.

A színészi játék kiválóan átadta a legfontosabb érzéseket: a tudós természetű, szkeptikus, félelemben évődő jó barát, Horatio (Hunyadi István), a hihetetlenül szuggesztív, fejlett testkultúrával rendelkező, dinamikus hangú Ophélia (Trabalka Cecília), a szolgalelkű Polonius (Kardos M. Róbert), a belső feszültségtől látványosan görcsbe rándult Claudius (Dimény Levente), a kéjsóvárnak mutatkozó, érzelmi hullámvasúton utazó anyakirálynő, Gertrúd (Tóth Tünde), a színházi élet viszontagságait és csodateremtését ecsetelő színészkirálynő (Gajai Ágnes), az egymással tökéletesen felcserélhető, rojális, de nem lojális Rosencrantz (Kocsis Gyula) és Guildenstern (Szotyori József).

A kortárs utalások egyértelműek, hangsúlyosak voltak: a színészek, a színházak bajban vannak, a nézőszám egyre fogy, a tehetséget csak aprópénzre válthatják. A Gyulai Várszínház 57. évada azonban megnyugtatóan bizonyította, hogy igen sok tehetség akad még ebben a kis országban, aki maradandó, elgondolkodtató és élvezhető formában közvetíti azt a tudást, amelyet csakis a színház képes adni. Ez a Hamlet igenis megtette kötelességét, igazat szólt ebben a megtört világban, s szavaival magam is mélységesen egyetértek: „Ó, vannak színészek, én is láttam játszani – s hallottam dicsérve másoktól, nagyon pedig –, kik, Isten bűnül ne vegye, se keresztény, se pogány, se általában ember hangejtését, taghordozását nem bírva követni, úgy megdölyfösködtek, úgy megordítoztak, hogy azt gondolám, a természet valamely napszámosa csinált embereket, de nem csinálta jól, oly veszettül utánozták az emberi nemet.” Hiszen ezek éppen mi vagyunk, és éppen ilyenek vagyunk. Shakespeare vagy akár Telihay csak görbe tükröt tartottak elénk, amelyet történetesen Horatio szinte az egész előadás alatt fogott is a kezében…