A nagyváradi Szigligeti Színház hozta el darabját gyulára
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
Jake Quinn és Charlie Conlon egy amerikai film írországi forgatásán ismerkedik meg. Általuk kapunk bepillantást a helyi közösség életébe és a filmipar bugyraiba, hisz csaknem húsz szerepet játszanak el, a hollywoodi filmcsillagtól a produkciós igazgatón át a fiatal drogosig. A mindennapi történet a kábítószeres gyerek halálából szövődik tovább. Ő ugyanis nem tesz mást, mint kövekkel a zsebében öngyilkos lesz. Erre a tragédiára alapozva következtet a szerző arra, hogy a kisemberek élete semmit sem számít, ha pénzről, hírnévről van szó. A periférián mozgó Jake Quinn és Charlie Conlon végül elhatározza, megfilmesíti az ifjú életét.
A temetést komédiává minősítő színmű ismertetését ezzel le is zárhatnánk. Mert, legyünk őszinték, Marie Jones művében nincs ennél több. A sokat megélt, sokszor meghurcolt és megalázott kelet-közép-európai színházlátogatónak márpedig ez kevés. Borzalmaink talaján állva nem is értjük, mi hozta meg az írónő számára az állítólagos világsikert. Feltételezzük: a közhelyekre éhes publikum igénytelensége. A darabot 1996-ban állították először színpadra a londoni West End-en, majd a Broadway is futott, és három rangos díjat (Evening Standard Theatre Awards – 2000, Lawrence Olivier Awards – 2001, Irish World Theatre Awards – 2001) is besöpört. Ez is kiválóan jelzi: a nyugati társadalom belefáradt saját megújulási kísérleteibe, s megkezdte a visszaszámlálást.
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
A szerzőnőt mentegetni igyekvő kritika persze párhuzamot kényszerített ki, amikor Marie Jones két figuráját Beckett antihősei és Chaplin mellé állította. Jake Quinn şi Charlie Conlon így kapott egy egészen különleges értelmezést: ők a foglalkozásnélküli statiszták, akik arra törnek, hogy megtalálják helyüket a társadalomban. Hűha!, tehetnénk hozzá egészen nyugodtan, főként azt látva, hogy ehhez még néhány „kólacsíkra” is szükségük van...
A nagyváradi Szigligeti Színház produkciója nem látványos és nem nagyszínpadi, hanem az, aminek lennie kell, egy kevés díszlettel és fölösleges kacattal (díszlet- és jelmeztervező: Florina Bellinda Vasilatos) operáló stúdióelőadás, amely számos kibontakozási lehetőséget kínál Kardos M. Róbertnek és ifj. Kovács Leventének. Mindkettőjüket személyesen ismerem, mindkettőjüket számos darabban láttam már, így arra is van rálátásom, mire képesek. Ifj. Kovács Levente huszonnyolc éve, Kardos M. Róbert negyedszázada van a pályán, és a Jászai-Mari-díjat is megkapta. Csalódást ezúttal sem okoztak, ám a maximumot sem hozták ki magukból. Visszafogottságukat, gondolom, Balogh Attila rendezői szándéka követelte meg.
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
Amiket viszont ebből az adaptációból is meg kellett értenünk, azok a jelenkorra is érvényes áthallások. A nagyváradi Jake Quinn és Charlie Conlon azt a közembert jeleníti meg, aki benne van ugyan a stábban, mégsem részese a „nagy játékfilmnek”, ami alatt magát az életet, vagy ha nagyon szigorúan akarunk fogalmazni, a romániai kisebbségi létet kell értenünk. Az igazi buliból a statiszták valami miatt kimaradnak, hiába ír egyikük hozzá forgatókönyvet. A súly belesül a zsebbe, és folyton visszahúzza őket a szomorú valóságba. Hát igen, már megjósolták, száz év után pedig sajnos be is igazolódik: a kő marad… A zsebben.
