Márai Sándor-estet tartott Mészáros Tibor és Hirtling István a várszínház kamaratermében
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
A Márai-emléksorozatot a Budavári Önkormányzat felhívására készítette el Hirtling István színművész és Mészáros Tibor bibliográfus, a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa, Márai Sándor hagyatékának gondozója. Produkciójuk párját ritkító, hisz nincs még egy olyan magyar irodalmi személyiség, akinek a szellemét két éven át minden hónap egyik hétfőjén ugyanaz a két előadó idézte volna meg ugyanazon a helyen.
Márai Sándor nagy ívű életművét Mészáros Tibor és Hirtling István tematikus részekben dolgozta fel, azzal a szándékkal, hogy megerősítse az író egyik legfontosabb üzenetét, miszerint csak az ember olvas. Úgy gondolták, mivel ő a 20. század egyik legnagyobb humanistája, életműve, amely a fiatal kori publicisztikájától naplójának utolsó soráig, vagyis 1989-ig terjed, egy olyan ember irodalmi tevékenysége, papírra vetett megnyilvánulása, amely elkötelezettségben, hűségben, odaadásban, állhatatosságban példa mindannyiunk számára.
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
A tizenkét részes sorozatból Gyulára két estet hoztak el. Az elsőben, amely a Kassától az óceánig címet viseli, a szerző életét követték végig címszavakban, villanásokban (Egy polgár vallomásai, Néhány év Berlinben, Francia konyha, Újságot írni, Tabán dolga, Derűs képek, Föld, föld, Az Arlberg-expressz, Egy száműzött magyar író vallomásai, Halotti beszéd, Csak egy szám a képleten, Lenin szakálla, Erősítő, A remekművekről), de rengeteg olyan adalékkal, amelyre csak a hagyaték kutatójának van rálátása.
1956, a forradalom előszele, a forradalom eseményei, Márai gondolatai a történelmi tényekről a második részben kerültek előtérbe, annak mentén, hogy a hősiesség és a megtorlás napjaiban az író a Szabad Európa Rádió hullámhosszán üzent az itthon élőknek, a külföld, az Amerikai Egyesült Államok vagy éppen a Vatikán reakciójáról.
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
Az összeállításból a hallgatóság megtudhatta: Márai már a forradalom előtt sejtette, előbb-utóbb történni fog valami. 1945-ben például ezt írta be naplójába: „Ez a törvényen kívüli állapot csak előjátéka valaminek; s nem az oroszok lesznek főszereplői a drámának, amely készül; a magyar forradalom érik minden tünet mögött. Ki tudja ezt megakadályozni? Talán éppen az oroszok, ha akarják… S ez a forradalom, ha mégis bekövetkezik, örvény lesz”.
Márai 1956. évi megszólalásainak felidézésével a publikum az író eddig ismeretlen arcát, jellemét is megismerhette. Az est arra a kérdésre adott választ, milyen volt ő valójában. Tisztázta, hogy az emigráció csak kényszert jelentett számára, belső kényszert is. Hisz miután nem tudott, nem akart megalkudni a szovjet típusú kommunista diktatúrával, erkölcsi parancsnak érezte, hogy elmenjen innen. Magyar íróként számára ez egyet jelentett a szellem halálával. A süketséget, a néma énekes szerepét vállalta ezzel magára.
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
Rádiós munkatársként az idegenből is folyamatosan jelentkezett, hol profétikus meglátásokkal, hol tévedésekkel, remény és kétség között vergődve. Picit megkésve, hisz azokban a napokban, amikor bekapcsolódott a Szabad Európa Rádió közvetítéseibe, Magyarországon gyakorlatilag már minden eldőlt. Előbb New Yorkból, majd november 4-én Münchenből szólt övéihez. Ekkor még úgy érezte, megmozdult a világ Magyarországért. Aztán valami megváltozott. November 11-én még mindig a költői túlzások jellemezték felolvasását, két nappal később pedig már a kétségbeesés. Ő maga is belátta, a történet nem alakulhat úgy, ahogyan szeretné. Hangja keserűséggel telítődött.
Bár végső megoldásként, mentőövként megkísérelte elindítani a Ne felejtsük el Magyarországot! mozgalmat, a New York Times nem állt mellé, nem támogatta ötletét. 1958-ban lelkiismeretfurdalással jegyezte be naplójába: nem hiszi, hogy jó lett volna, ha mégis hazatér. Önmagában ezzel le is zárta ötvenhatot.
