Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
Még a székek alatt és a környező fákon is ültek! Így jellemezhetnénk a Minden Magyarok XXV. Nemzetközi Néptáncfesztiváljának második gálaestjét, amelynek programját sikerült a kerek évfordulóhoz méltóan összeállítani.
Az indulás is ígéretesnek bizonyult, hisz a külföldi együttesek szombati bemutatkozását egy valódi kuriózum nyitotta meg. Az előadók Kolumbia fővárosából, Bogotából érkeztek, és talán először a fesztivál történetében eredeti indiánokat állítottak fel a színpadra. A rézbőrűek tolldísszel a fejükön vezették be a magyar publikumot a kihalófélben lévő kultúra ősi ritusaiba.
A Herencia Viva hivatásos népi együttes egyidős a Minden Magyarok fesztivállal: huszonöt éve alapították, és százhúszan táncolnak a kötelékében. Hogy az indián törzsek közül melyik az, amelynek mozgáskultúrájába betekintést nyújtottak, nehéz megállapítani, összjátékuk ellenben meggyőzött arról, hogy kiforrott, begyakorolt előadással érkeztek hozzánk. Egy ifjú meg is állapította mögöttem: ha valaki téveszt ebben a táncban, összeomlik az egész.
A fellépők két csoportra oszlottak, ebben a felállásban igyekezett ki-ki a maga színes pántlikáját felsodorni egy fatörzsre, majd ugyanonnan visszanyerni azt. Mindeközben a szalagok nem gabalyodhattak össze. Rendkívül ügyes és látványos műsorszámmal örvendeztettek meg bennünket a kolumbiai indiánok, nem mellesleg élő muzsikára.
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
Szomorúan olvastam róluk: a Nukak Maku törzs tagjait a FARC, vagyis a Kolumbiai Forradalmi Fegyveres Erők gerillái űzték el területükről. A megtorlások következtében a bennszülöttek javarésze elhagyta a dzsungel mélyét, és a vidék más részeire vándorolt.
Másodikként a görögországi Mygdonia teremtett hangulatot a tószínpadon, különösképpen a férfiak rövid fehér szoknyáikban és pomponos lábbelijükben, a tsarouchiban. Ez a különleges cipő bizánci eredetű, s a teljes Balkán-félszigeten ismert. A görög elnöki gárda tagjai is ebben feszítenek, masíroznak a külföldi turisták előtt Athénban. Az együttestől előbb kevésbé ismert, de akrobatikus mutatványokkal színezett táncokat láttunk, majd a syrtaki is előkerült. Ekkor juthatott eszünkbe Zorba, aki azt mondta: táncolni kell, uram, a zene majd csak megjön valahonnan.
Nem okoztak csalódást a törökök sem, akik ezúttal nem támadtak rá a túlerőben lévő magyar várvédőkre, inkább mulattak egy jót az erőd tövében. Az ankarai tudományegyetem pedagógiai karának együttese olyan értelemben tűnt autentikusnak, hogy erősen megfelelt a harmad osztályú piaci igényeknek. Viseletük színkombinációja minden képzeletet felülmúlt, csillogott és villogott, ahogy kellett, így méltán érezhettük: nem épp a diszkósított zene és a stilizált koreográfia az, amire beültünk. De köszönjük, hogy nem tartott a százötven évig a buli.
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
A balkáni virtust a szerbiai Sloboda Rumenka csoport mélyítette el a gálán. Bár a rác vadságból szinte semmit sem tapasztalhattunk meg ezen az ünnepségen, a lendület megvolt a terítékre került koszovói és szerb táncokban. Szomszédaink esetében az autentikus kosztümök hiányára sem panaszkodhattunk. Valami miatt azok a gyermekkori emlékeim törtek fel bennem, amikor gyakran néztünk bele a belgrádi és az újvidéki televíziós közvetítésekbe: folklórműsor így naponta került a bolhák közé a dobozba.
Kedvencünk mégis a Fitos Dezső Társulat lett ezen az estén, talán produkciójuk művészi színvonala miatt. A Szentendre Táncegyüttessel kiegészült együttes a szellők szárnyát járta be a Kárpát-medencét, hosszú útjára a Bazseva is elkísérte. A mára kihalt, elhagyott falvak megelevenedtek, és hol Zalába, hol a Gyimesekbe, Moldvába és a felcsíki részekre kalauzolta el a nagyérdeműt a csapat. Volt, hogy a román caluserekkel dübörgött a Fekete-tenger vidékén, vagy épp Méhkeréken rázta a rongyot, csattogtatott, hepciáskodott a viharsarki cigány legényekkel, csókot dobott a nézőtéren ülő kisasszonyoknak. Picit több magyar tánc jól esett volna, viszont kárpótolt, hogy rengeteg szívügy adódott össze ebben a hibátlan táncforgatagban, amit egy rábaközi szélvihar boronált egybe a gyulai szélcsendben.
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
