Gyulai Hírlap - Vörös csillag a zsebkendőn

Csak ne tessék nevetni!, hangzik el a darab nyitányában, teljesen fölöslegesen, hisz a társulat egy olyan, hátborzongatóan kegyetlen történetet ad elő, amely tele van groteszk figurákkal és humorral. Abszurd produkciójukon muszáj nevetni, kacagni, fetrengve hahotázni, sírni, elborzadni és elgondolkodni. A színmű tavaly megkapta a POSZT különdíját a legjobb társulati összjátékért és a legjobb zenéért (Marjan Nećak), a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján a legjobb előadásnak és a legjobb férfi főszereplőnek (Mészáros Árpád) odaítélt kitüntetést zsebelte be, a magyar kritikusok díjátadóján az év legjobb előadása lett, a kazahsztáni Samgau-fesztiválon pedig Asztana város különdíjával jutalmazták.

A Borisz Davidovics síremléke a szovjet típusú kommunizmussal azonosított jelenkori kelet-európai tragédia elítélése, ám arra is utal, hogy Szerbia, és benne Újvidék máig nem tudta begyógyítani legújabb kori háborús sebeit. Ezen túlmenően a darabnak aktualitása is van, amennyiben a kerettörténetet vesszük alapul. Ennek magja a láthatatlan forradalmár, Borisz Davidovics síremléke, amely a volt keleti blokk szürke védfalai között tölti be a színjáték központi terét. Itt állják körül a gyászolók félkatonai népviseleteikben. Közülük sokan azt sem tudják, kit temetnek. Adott tehát egy hősi sír, amelynek megszerzéséért harc folyt.

A produkció egészen friss értelmezését maga a helyzet adja: mivel a halottak gyorsabban szaporodnak, mint az élők, a temetők megtelnek, a sírhelyek iránt pedig sosem látott kereslet indul meg. Az egyre erősödő kegyelet azonban nem engedi, hogy a halottak lakhelyeit idegenek bántalmazzák. Itt-ott orvsírásók jelennek meg, akik jó pénzért ássák meg a megrendelt gödröket a tiltott helyeken. A fekete sírásás legnagyobb finanszírozói a bankok lesznek.

A rend felborul, a harc háborúvá fajul: a nagybefektetők bekapják a kicsiket, az új, támogatott egyházak pedig felfalják a régieket, ezek sírhelyeit felszámolják, sőt maguk fekszenek be a régi halottak helyére. Az élet és a halál közti határ elmosódik, a nép megváltó, szebb jövőt jósló forradalmárok neveit kezdi skandálni, fejvesztve rohan utánuk a dicsőséges szakadékba. A küzdelem újabb és újabb halottakat szül, ahogyan a költő mondaná: terpeszben a sír fölött. A megfejtés kulcsát szabadversben halljuk: megbicsaklanak a térdek, fáradtan csüngenek a fegyvertartó kezek, nem cseng többé az ének. Csak a varjak károgása hallatszik a forradalmak dicső temetőjében.

Mivel Danilo Kiŝ félig-meddig dokumentarista novellafüzért írt, néhány konkrétumot is kapunk. Elhangzik: a rendőrségi iratok szerint Novszkij, vagyis Borisz Davidovics háromszor született meg, 1891-ben, 1893-ban és 1896-ban, és valószínűleg meghalni is háromszor fog. Négyéves korában már tudott írni és olvasni, 1913-ban mozdonyfűtő-segéd lett Bakuban, de mivel kitört a sztrájk, ő lett a felbujtók egyike, majd a szentpétervári utcai tüntetések szervezője. Rebellis tevékenységéért 1914 tavaszán beletaszították egy jeges folyóba, aztán materializmusa miatt hat év fegyházra ítélték. Ám Novszkijnak ez csak az egyik élete. Vehetjük úgyis, hogy az ügynöknek nem egy, hanem mindig és mindenkor több élete van. 

Hogy le ne bukjon, a felforgató ember az okmányait is megeszi. Csak azt az ajánlást nem, amelyből kiderül, hogy volt bizony az ókori görögöknek egy tiszteletet érdemlő szokásuk. Azoknak, akiket elnyelt a tűzhányó torka, akiket maga alá temetett a láva, akiket széttéptek a vadállatok vagy felfaltak a cápák, azoknak, akiket szétmarcangoltak a sivatagi dögkeselyűk, akiket a megzabolázhatatlan tömeg eltaposott és a talpán hordott szét, azoknak, akiknek a személyes névmását mindenféle szótárból kitörölték, azoknak a hazájukban üres síremlékeket építettek. Mert a test az tűz (piros), vagy víz (fehér), vagy föld (fekete), a lélek ellenben alfa és ómega, kezdete és vége mindennek. Neki tehát szentélyt kell emelni.

Minden líraisága ellenére a produkció tele van ötletes megoldásokkal, látványos, jól kidolgozott tömegjelenetekkel. Ezek egyike, amikor 1885 karácsonya után a második cári huszárezred megállapodik a Dnyeper nyugati partján, hogy megpihenjen és illőképpen megünnepelje a vízkeresztet. A nézőnek itt elementáris hangutánzó játékkal és egyszerű használati tárgyak bevetésével közvetítik, mi történik éppen. Hallhatóvá teszik, amint a huszárezredes Vjazemszkij herceg kiemeli a jéghideg vízből a Krisztust jelképező ezüst keresztet. Azt is, amint a katonák felrobbantják a vastag jégpáncélt. Mi több, a felcsillanó víztükör acélkék színét is hallatja az összeforrt társulat.

Hatásos a szentpétervári előkelő szalonban játszódó jelenet is, főként az a pillanat, amikor Olga Mihajlovna, a híres szoprán áriája végén, a magas C-re széttörik egy pohár. A börtönlakók, akik mind forradalmárok, szinkronban sepernek, takarítják ki a szemetet a cellákból, miközben arról értekeznek körülöttük, mi a bűn, bűn-e például fegyházlakónak lenni.

Miután 1930. december 23-án a főhőst letartóztatják, majd megkezdődik a vallatás, ismét elállhat a lélegzetünk. Borisz Davidovics előbb egy kis agymosáson megy át, majd egy jókora verésen, fejéből agyvelő-darabok esnek ki konzervmaradványként, vére nyomot hagy a szürke falon, a kommunizmus védművén. Mindehhez a népnek kórusban kell halleluját énekelnie, de mivel ezt sem végzi jól, elég talpnyalón, kap a fejébe egy golyót. Mindenki meghal, aztán mindenki feltámad. Kezdődhet előről az egész. A lázadó vörös csillagot köp a zsebkendőjébe, a verésnyomokat egészen finoman, művészi alázattal, ecsettel viszik fel az áldozatok arcára, a halhatatlan lélek emberi karként nyúl be a színjátékba, hogy valakit megmentsen az örökkévalóságnak. Cetli helyett Novszkij holtteste vörös jelt kap a talpára.

A darab alaposan betanult. A színészek egy emberként mozognak, egy emberként énekelnek, nincsenek kevésbé jó, vagy kevésbé rossz alakítások. Mindenki egyaránt kiváló. A tömegjeleneteket a teljes összhang jellemzi. A performansz jelképeit a kosztümök színvilága is fenntartja: a piros a vörös terrorra utal, a fehér az életre, a fekete a halálra. Az Újvidéki Színház előadása nagyszerű példája annak, hogyan kell művészi eszközökkel színpadra vinni nehezen érthető, bonyolult prózai művet.

Kiss Dániel, vagyis Danilo Kiŝ ​Borisz Davidovics síremléke című kötete először az újvidéki Fórum Kiadónál jelent meg magyarul, és bár tiltott gyümölcsnek, a közkönyvtárak zárolt anyagának nyilvánították, híre hamar elterjedt, olvasható a Moly.hu-n. Bár könyvét regényként árulják, mégis inkább novellák összefüggő láncolata, prózába rejtett vers. Az igazság azonban az, hogy műfaja tekintetében lehetetlen bárhová is besorolni. Írásművének lapjain hivatásos kommunista forradalmárok, értelmiségiek gyilkolnak, idővel persze őket is legyilkolják.

A szabadkai magyar zsidó író könyve máig vitatott. Az egykori Jugoszláviában sajtópert is rendeztek ellene plábum címén, amiből ellenzői vesztesként kerültek ki. Ebből az anyagból alkotta meg pazar színházi előadását Verebes Ernő és Alekszandar Popovszki, aki igazolta, nem árt, ha néha összedolgoznak a különböző kulturális megközelítések.

A látottak és a hallottak alapján úgy vélem, hatalmas elismerés ma tagja lenni az Újvidéki Színháznak.