Gurzó k. Enikő
Fotó: Gyulai Hírlap – Gurzó K. Enikő
Felhőkutató szerettem volna lenni, felhőbe pillantó, felhőbe süppedő, felhővel táncoló, felhővel harcoló, vívó, lökdösődő, bukdácsoló foszlány. Felhőt felkaroló, átölelő, s megmentő – felhőtakaró.
Lengetőzni egész nap egy puha hintában, onnan gyönyörködni a felhőszivacsokban, lábat lógatva reménykedni az azúrkék ég tisztaságában.
Felhőt készíteni tojásfehérjéből, felhőhabot verni egy fürdőkádban. Utána a habba belenyalni, ujjakkal megformálni, belőle gömbölydedeket rakni, sátrakat a dombok alá, hegyes házikókat a hegyek alá. Nekifutni, s beleugrani a felhőmatracba, benne meghemperegni, bordái közé kicsi odúkat vájni, s az odúkba felhőmanóknak fészket rakni.
Felhőből patyolatfehér fátylat fonni, fodros felhőruhát varrni, átlátszó felhőtengerben megfürdeni, hűsítő felhődunyhával betakarózni. Reggel felhőgrízt enni, felhőtejet inni felhőszívószállal.
Felhőkből jövőt olvasni, vizet csiholni, napsütést fakasztani, s vitorlást formálni, vele Felhőországba utazni. Ott kihasalni a felhők szárnyára, a barik hátára, s lenézni a forrásokra, a manókra, a hintákra, az összes szorgalmas felhőalatti apróságra, s örömmel nyugtázni, hogy ők is felhőkutatók szeretnének lenni. Felhőoviba járni, felhőórákat venni, aztán felhőkbe szerelmes lenni, felhőgyermekeket nemzeni.
De most itt fekszem egy mezőn, szemembe hull az eső, s nem látom a felhőt. Lelépett a nyár, szétfolyt a mennybolt metsző kékje, megvénült a fű zöldje, a virág sárgája, s a Körösből is kiszökött a felhő. Nézem a folyó felszínét, úszni látom rajta a sok-sok rozsdás levelet, fölöttük a szürke eget, benne az őszt és a jelent. Idén többé már nem leszek felhőkutató, konstatálom, majd felállok, és kilépek a hidegen hagyott képből.
