Gurzó K. Enikő
Fotó: Gyulai Hírlap – Gurzó K. Enikő
Nem is olyan régen egy helyi összejövetelen kaptam fel ismét a fejemet a polgári kifejezésre, s mivel olyan szövegkörnyezetben hangzott el, amelyben eléggé otthonosan mozgok, szeretném pontosítani, hogy vannak azért ebben a nagyon egyértelműnek érzett jelzőben némi árnyalatok. Persze ezekkel nem köteles tisztában lenni bárki, a történészszakma azonban igen gyakran beszél róla, sőt a társadalomtörténet önálló fejezetekben vizsgálja.
Arról van szó, hogy mint parasztból is többféle volt a múltban (zsellér, jobbágy, napszámos stb.), a 19. század második felétől az első világháború végéig a polgárság is három nagy osztályba tömörült: a nagypolgáriba, a középosztálybelibe és a kispolgáriba. Amennyiben Gyulára bontjuk le ezt a felosztást, nyilvánvaló, hogy a közepesen gazdag réteg volt a legmeghatározóbb, bár abban egyáltalán nem lehetünk biztosak, hogy a kispolgár nem volt-e számbeli fölényben. Bizonytalanságunkat csak elmélyíti, hogy maguk a kutatók sem tudnak kivételeket nem ismerő határvonalat húzni az egyes kategóriák között. Az ugyanis nem feltétlenül mérvadó, hogy az illető városban lakott-e, avagy sem. Kispolgárként ugyanis nyugodtan élhetett falun is.
Ugyanígy a díszes fővárosi palotákat építő arisztokratautód, a befektetésekből élő nagypolgár, a pénzember sem mérhető a kisvárosi hivatalnokhoz vagy szabadfoglalkozású ügyvédhez, orvoshoz, újságíróhoz, de még a fővárosi tisztviselőhöz sem, aki örült, ha volt egy kényelmes lakása Pesten, a bérházak egyikében. És gondolom, azzal sem mondok újat, hogy a nagyváradi virágkertész, aki a főutcán épített magának emeletes luxusingatlant, szállodát, nem vehető egy kalap alá a helyi jegyzővel, sem a mesteremberrel, akinek egyetlen földszinti vagy netán egyemeletes ingatlannál többre nem futotta.
Ami közös bennük, hogy mindnyájan polgári lakóházakban éltek, ki módosabban, ki szerényebben.
