Bereményi Géza és Másik János
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
Minden ízében nagyvárosi előadást kaptunk ezen az estén Bereményi Gézától és társától, Másik Jánostól, aki hol tangóharmonikán, hol pedig akusztikus gitáron kísérte énekhangját. Ritka alkalom adódott ez által a Gyulai Várszínházban, hisz itt, vidéken nem sokszor van alkalmunk arra, hogy két élő legenda idegenvezetésével barangoljuk be a gyönyörű Budapestet.
Merthogy a közönséget egy jellegzetesen budapesti sétára vitte el a produkció, amely nemcsak hogy a város utcáin vezetett végig, hanem a hely lakóinak mikrotörténetébe, hétköznapjaiba is belevitt. Kaptunk esőt is, meg napsütést is, szelet a vitorláink mögé, édes szerelmeket és fanyar szakításokat, többértelmű tartalmat és egyszerű zenét. Cseh Tamás nagyvilági melankóliáját és Bereményi Géza fordulatos dalszövegeit. Időnként azonban megakadt a menet, elszakadt a húr. Ezekben a pillanatokban az író régebbi és újabb prózai műveibe avatta be hallgatóságát. Leginkább a teátrum udvarát képzeltem el keretként ehhez a bejáráshoz, semmiképpen sem a négy fal közé zárt kondis teret.
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
Az előadás mindenfajta bevezető nélkül Másik János három zeneszámával indult, majd a Jézus újságot olvas című írást idézte fel szerzője egy járványtani orvosi lapból. A novella az Eldorádó (1988) című filmből is ismerős lehet. Az 1949. évi történet szerint Bereményi Gézát egy mélyen vallásos jászberényi asszony menti meg az örökkévalóságnak a diftériától.
Aztán Nagy Zsigmond komáromi hadirokkant mellé kísértek az előadók, vele léphettünk át az első világháborúból a Kerepesi temetőbe, Jókai Mór(icz)hoz, Deák Ferkóhoz és Nagy Imréhez. Mindeközben Másik János arról nótázott, mi látható az Első fényképen, és szemügyre vehettük, miként ivódott belénk egy csipetnyi a családunk múltjából. Hajónkkal ezt követően szálltunk tengerre, hogy megtaláljuk a rég eltűnt ezredest. A honvágy azonban visszahozott. Albérlők lettünk, és néhány kopott bőrönddel a kezünkben csókot nyomtunk egy izzadtság ízű ajakra.
Cseh Tamás Új dalok című lemezéről a legnagyobb magyar, Széchenyi István gróf bukkant elő pisztolyával, és a kétellyel, hogy maradjon-e meg példaképnek, mintának és a jövőnek, vagy éljen-e inkább a mának, lője-e magát főbe. De mivel Másik János nem akasztotta meg a Hídembert, nem akarta, vagy nem tudta, az akkord loccsant velővel zárult.
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
A nagy magyar valóság ennek árnyékában pörgött tovább egy magyar pályaudvaron, abban a hazában, ahol a magyarok nem mennek ki a magyarok elé, s ahol Petőfi Sándor mondta ki először és utoljára azt, hogy „ha férfi vagy légy férfi”. Ez az a hely, ahol 1982-ben megállt az idő, majd visszazökkent 1956-ba, hogy előhozza onnan a Rajnákokat meg a Szukics Magdákat.
A napsütést az est címadó dala, a Keresztben jégeső sem hozta el a kamaraterembe. Bereményi Géza ezért nem tehetett mást: az éjszakába rohanó férfiak magabiztosságával énekelt bele egyre felháborodottabban a magyar fájdalomba, néha erőltetett és zavart mosollyal. Szinte éreztük vállainkon a jégesőt, amikor megszólalt a Presszózongorista mélabúja, s ránk szabadította a világ összes nyomasztó érzését. A villanykörte kiégett, a bárány elkezdett táncolni az üres lakásban, mi pedig ráadás helyett már csak azt kívántuk, hogy kimeneküljünk ebből a nyomorult képből, megtaláljuk az otthonunkat, bezárjuk magunk mögött az ajtót, és az előzményekből semmire se emlékezzünk.
