gurzó K. enikő
Fotó: Gyulai Hírlap
A weimari Pénteki Társaság első összejövetelén, 1791 szeptemberében Goethe tett egy máig érvényes kijelentést, amellyel a „kell az embernek az ember” szentimentális óhaját társadalmi szintre helyezte.
Ugyanekkor a társas életnek is kijelölte azokat a köreit, amelyek megalkotása és fönntartása a modern ember, vagyis a polgár, az értelmiségi és a művész létfontosságú ügye. A költő konkrétan arról beszélt, hogy annak, aki üzleti vállalkozásba fog, vagy embertársaiért kíván valamit tenni, keresnie kell a rokonfelfogásúak társaságát, hogy felhasználhassa őket tulajdon céljai elérésében. Borzalmasan hangzik, ugye? Pedig nem is állított valótlanságot.
Ugyanezen az összejövetelen azt is javasolta, hogy a társas munkálkodást, a közösségben alkotást még akkor is fel kell vállalni, ha az együttműködés viszályokkal jár, az összetűzéseket pedig elhidegülések és sértettségek követik. Mert a tudomány, mint minden egyéb is, ami valóságos és tiszta alapokon nyugszik, legalább annyit nyer a perpatvarokból, mint az egyetértésből. Ha ugyan nem többet! Tudniillik a perlekedés együttlétet feltételez, legalább két személy találkozását, így végeredményben helyes útra kalauzolja az érintetteket.
Arról jutott mindez eszembe, hogy amikor elolvasunk valamit, verset, prózát, újságcikket, vagy megnézünk egy kiállítást, egy előadást, minduntalan szemléleti ellentétekbe ütközünk. Többek között állandó vita tárgya, hogy mihez mérjük a minőséget: a hagyományhoz, a szokáshoz vagy az ízléshez? No és kinek az ízléséhez: az egyénéhez vagy a szakhatóságéhoz? Magánügy-e ez vagy közügy?
Pedig mennyire egyszerű a válasz: ez, kérem, évszázadok óta közügy.
