Laikusként úgy gondoltam, és talán így is volt, hogy minden másodperc számít, egy csapat orvos és asszisztencia, ápológárda dolgozik azon, hogy ők, a korababák a legjobb körülmények között, a legjobb szakmai ellátás mellett lélegezzenek, dobbanjon a pici szívük, és elindulhassanak azon az úton, amely az igazi életbe vezeti őket.
Mielőtt Luca először hazamehetett, ismét meglátogattam. Akkor már a szülei karjaiban, családi körben láthattam a gyermekkórházban, de már az inkubátoron kívül. Éreztem, hogy nem mindennapi csoda részese vagyok, egy olyan történetbe engedett a sors belecsöppenni, amelyet soha nem fogok elfelejteni. A picurka Lucácska még rám is kacsintott.
Azóta majdnem másfél év telt el, jött egy telefonhívás Abdul doktortól, hogy megérkezett Luca, ott van a rendelőben, ha szeretnék vele és a szüleivel találkozni, mehetek.
Már vártam ezt a találkozást, sokat gondoltam arra, hogy milyen is lehet most, vajon megbarátkozik-e velem, mosolygós lesz-e, és egyáltalán hogyan érzi magát. Megérkezésem után nem sokkal kezdett megnyílni. Édesanyja és apukája ölelésében, biztonságot nyújtó karjaiban szemlélt. Úgy nézett rám ez a picurka, makkegészséges kislány, ahogyan talán a felnőttek már nem is tudnak. Ilyen őszinte, érdeklődő és patyolat tiszta tekintetet akkor lát az ember, ha rá és a hozzá hasonló kisbabákra néz. A szemében valahogy megjelent valami mélyebb üzenet, olyasvalami, ami a jóravalóságról árulkodik.
Egy kisember talán minden fűszálnak, minden madárhangnak, a nappalnak és az estének is ugyanúgy örül. Ha ilyen ártatlan, érdeklődő, bizakodó szempár tekint rám, akkor úgy érzem, olyat látok, amiben ott van a titok, melynek megfejtésével talán már nem is foglalkozunk, pedig arról szól, hogy mit jelent jónak lenni, milyen békében élni, arra vágyni. Mennyi-mennyi dolog múlik rajtunk, felnőtteken, hogy ez a tekintet majd egyszer az ő gyermekének a szemében is megjelenjen!
Luca, drága, még találkozunk!