Hajdu Zoltán
Fotó: Gyulai Hírlap
14 éves voltam, megyei bajnokság, elődöntő mérkőzés. Mikor megláttam a sorsolást egyből tudtam: az elődöntőben egymással fogunk játszani. A hideg futkosott a hátamon.
Ferit sosem vertem még meg, pedig több ízben találkoztunk már a pályán. Erősebb volt nálam, nagy szerva, gyilkos tenyeres, jól röptézett, kicsit akcelerált is volt, én viszont fizikailag tiniként picit a korosztályom mögött kullogtam. Csak egy valamiben voltam biztos: most itt, náluk, az ő hazai pályáján le akarom győzni. Végigpörgettem az opciókat, és arra jutottam: ha sokat játszok a fonákjára, és türelmes vagyok, sikerülhet.
Aztán elkezdődött a mérkőzés, és minden ment a régi kerékvágásban. A játszma elején korai break, elhúz, 3-5-nél a saját szervámnál a szettben maradást sem tudom megoldani. 6-3, nem ide. Görcsösen keresem a megoldásokat, igyekszem játszani a fonákjára, de nincs kézzel fogható eredménye. Ideges vagyok. Mit keresek én itt? Kurva meleg van, szarok a labdák is, a szél is fúj 1000-rel, nem jönnek az első szervák, könnyű tenyereseket rontok, a grippem is csúszkál, nem tudom rendesen megfogni az ütőt. „Ez” meg üti a necceseket és a vonalakat is. Kifelé azért nyugodt vagyok, nem mutatom.
A második játszma forgatókönyve ugyanaz, elveszi a szervám, hosszúak ugyan a játékok, de 5-2 oda. Térfélcsere. Ferinek ekkor már jelentős önbizalma volt a pályán, és ez a játékon kívül is megmutatkozott: „Így a meccs vége felé kezdünk belelendülni, nem?” – tette fel a kérdést. Hirtelen felé fordultam, mintha nem hinnék a fülemnek. A vége felé? Honnan tudja, hogy a vége felé járunk? Honnan veszi a bátorságot? Röpke másodpercek alatt ezernyi hasonló gondolat villant át az agyamon, de egyben biztos voltam: ezen a meccsen valaminek meg kell halnia bennem. Itt és most kell megmutassam, nem máskor.
7-5-re megnyertem a szettet, 6-3-ra a döntő játszmát. Összesen három órát töltöttünk a salakon. Ferinek volt két mérkőzéslabdája, az egyiknél a szél fújta be az átemelésemet. A döntő játszmában Feri szerint puhák voltak a labdák, szerintem nem. A döntő játszmában Feri panaszkodott a melegre, én nem. A döntő játszmában Feri rontott könnyű röptéket, én nem. A győzelmem után egy órával már a döntőben kellett pályára lépnem, ahol a fáradtságnak is köszönhetően simán veszítettem. Feritől viszont soha többé nem kaptam ki.
