Tóth péter
Fotó: Gyulai Hírlap
Nem leszek álszent: voltam már olyan buliban, ahol a társaság megfeledkezett önmagáról, és átléptük a zajszintet. Előfordult, hogy ezért szóltak is, de ez nem baj, hiszen elég annyi, ha szépen megkérnek, hogy fogjuk vissza magunkat. Persze van egy határ, amelyet nem lépünk át, a gond az, hogy ez mindkét oldalra igaz.
Történt nemrég, hogy a baráti társasággal a Bajnokok Ligája döntőjére készülődtünk. Sörök behűtve, rágcsálnivaló bekészítve, el is helyezkedtünk a tévé elé, a csapat hölgytagjai pedig a családi ház teraszára ültek ki, ahol beszélgetéssel töltötték el az időt, amíg mi kiszurkoltuk magunkat.
A meccs után is bent maradtunk a nappaliban, zenét hallgattunk és beszélgettünk, a lányok továbbra is a teraszon élvezték a jó időt. Mint mondtam, vettem már részt olyan buliban, ahol megfeledkeztünk magunkról, de ez nem olyan volt: a csukott ajtón keresztül nem hallatszott ki a zene a kertbe, a kinti négy ember beszélgetése pedig távol állt a kiabálástól, de valakinek – a hátsó szomszédnak – így sem tetszett a dolog.
Alapvetően azzal sincs baj, ha mégis zavarjuk a pihenését, és ő ezért szót emel, de emberünk másképp gondolkodott: első dolga volt, hogy tárcsázza a rendőrség számát. A kiérkező szervek semmiféle szabálysértést nem állapítottak meg, mindenesetre megkértek minket, hogy igyekezzünk a minimumra szorítani az esetleges zajkeltést, majd távoztak.
A kérdés az, hogy velük ennyire könnyen ment, akkor miért nem lehetett ezt a rendőrök kihívása nélkül megoldani? Könnyű másra hárítani a dolgokat, de ellenkező esetben két dolog biztosan megmarad: az ember méltósága és a jószomszédi viszony. A történtek után valószínűleg mindkettőnek annyi.
