BIMBÓ LAJOS
Fotó: Gyulai Hírlap
Az elmúlt hétvégén az egész világ tátott szájjal figyelte, ahogy a Real Madrid harmadjára ült fel a világ labdarúgásának trónjára. A világ fociéletének európai koncentrációja miatt, az öreg kontinens legnagyobb európai kupasorozatának győztese a glóbusz legerősebb együttesének mondhatja magát.
A spanyolok teljesítményén túl mutat az a tény, hogy a nagy sztárok hatalmas nyomás alatt álltak. Ezer és ezer szempár követte végig minden nagyágyú mozdulatát, akik az esélyesség terhét is cipelték magukkal. Ezzel biztos megbántom a Liverpool fanatikusait, de azzal mindenki tisztában volt, hogy ezt a döntőt a blancóknak kellett elveszíteniük.
Visszaemlékezve sok-sok ideje tartó versenysportolói életutamra, mindig is utáltam az esélyesként való pályára lépést. Ez már kézilabdás koromban kezdődött, amikor Kádas Laci bácsi által épített serdülőcsapat szó szerint végigverte az országot. A mesternek szokása volt, hogy időnként „agyonverős” felkészülési mérkőzéseket szervezett, ahol egy dolgunk volt, kitombolni magunkat, és a lehető legtöbb góllal verni az aktuális ellenfelet. Számomra azonban, aki a kapusok soha meg nem értett állatfajába tartozott, ezek mindig kínkeserves derbik voltak. Amíg az átlövők és a szélsők kilyuggatták az ellenfél hálóját, addig én folyamatosan „parában” voltam, hiszen minden bekapott gól cikis volt.
Lehet, hogy emiatt is van, hogy nem szeretem a lefutott mérkőzéseket, a könnyű derbiket. Életem legnagyobb csatájába is úgy mentem, hogy nem én voltam az esélyes. Mindenki azt taglalta, hogy miért pont én megyek ringbe a GBF kisvilágbajnoki címéért. Imádtam a suttogást, a homlokráncolást és a tétet, valószínűleg ezért tudtam robbantani a mérkőzésen. Repített előre az esélytelenek gondtalansága. Ám ennek most vége. Júniusban az esélyesek terhével érkezem vissza a kötélnégyszögbe.
