GURZÓ K. ENIKŐ
Itt volt ez a Valentin-nap, félig-meddig a tavasz is elkísérte, rózsaszín szívecskék röppentek mindenfelé, és elszálltak a fejünk fölött, majd nekiütköztek egy-egy villanyoszlopnak.
Hát ebből bizony kiöregedtünk, az összes felsoroltból csak a tavasz az, ami még megérint, és amiről a legjobb esetben is csak az jut eszünkbe, hogy 1996-ban, februárban, amikor a szürke hideg ellenére is tudtunk szerelembe esni, még nem létezett ez a nap. De hát mindig minden későn érkezik.
Ő is. Szakítani kellett, mert ő nem akarta. Nem akarta a sétálgassunk egy nagyot az erdőben örömét, legalábbis nem kétszer ugyanott, ugyanazon a kitaposott útvonalon. Vagyis akarta is, meg nem is, hol akarta, hol nem, így a helyesebb. Ahhoz egyáltalán nem volt mersze, hogy nyilvánosan bevállalja. Ciki lett volna. Férfiatlan a félvad barátok között, akik féltek fülig beleszerelmesedni egy lányba, meglátni benne önmagukat.
Szóval menni kellett, és ez nem volt könnyű. Mert ott volt ő a túloldalon, most már egy másikkal, aztán egy harmadiknál, látványosan és hangosan. De sohasem sokáig. Mert tudta, vissza kell jönnie, és ismételten elmondania, hogy csakis én, és csakis velem, mert én vagyok az az egy, aki megértem őt, és elfogadom. És valóban. A történetünk ilyenkor a legteljesebb tisztasággal és őszinteséggel folytatódott, a legnagyobb és legszebb szerelemmel, mintha az idő kezdete óta összefonódva léteztünk volna. Én legalábbis azt kívántam mindkettőnknek, hogy ez így legyen. Pedig lehet, hogy teljesen másképpen volt.
Hát ennek az emléke jött elő a villanyoszlophoz ragadt februári szívecske-maradvány alatt, a tavasz küszöbén. Mert egyszer ő is felnőtt, és visszatért, és nem ment el többé másvalakihez udvarolni.
